2018. szeptember 15., szombat

Az elmúlt egy év fejlécére

Kedves Naplóm... izé... blogom... vagy mi... olvasóm!

A mondanivalóm valamikor gyerekkoromban kezdődött el, amikor megtanultam kérni és köszönni, csúnyám beszélni meg verselni. Azóta pedig be nem áll a szám, beszélek és filozofálok, megoldok dolgokat, hatékonykodom. Ennek ellenére hosszú hónapoknak, csaknem egy évnek kellett eltelnie addig, míg újra billentyűzetet ragadtam. Kereshetném ennek az okát, és még ti is kérdezhetnétek, de nem tudnék válaszolni. Azt éreztem, hogy jobb a nagy világban élni, mint a blog virtuális falain belül. És a boldogságomat is inkább megtanultam elmesélni másoknak. Ez új barátságokat hozott és régieket törölt el, boldoggá tett engem és másokat. Megtanultam, hogy jobb kimondani, hogy "szeretek", mint leírni azt. És most nem azt mondom, hogy nem istentelenül hiányzott a Buborék, mert DE. Minden nap eszembe jutott, a telefonomban csak gyűltek a jegyzetek, hogy miről szeretnék írni, aztán az élet valahogy mindig másként hozta.

Most éreztem azt, hogy újra be kell köszönnöm. Nem tudom miért, csak egyszerűen jött az indíttatás. Olvastam A. egyik új cikkét a Carrien, és én is újra írni akartam. Annak idején az első bejegyzéshez is ő hozta meg a kedvem.
És most ahogy itt ülök, annyi mindent szeretnék elmesélni, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem. Lehetne az utolsó bejegyzésemben emlegetett munka csúfos bukásával és a töréssel amit az okozott, hogy a politika mocskosabb, mint gondoltam. Vagy azzal, hogy azóta viszem a hátamon a Tarkaplaccot és boldogan dolgozom le napi 12-14 órát is. Elmesélhetném, hogy L. megkérte a kezem, és négy nap múlva összeházasodunk vagy azt, hogy ennek az örömét nem tudtam már mindenkivel megosztani, akivel szerettem volna.

Furcsa egy gondolat ez a házasság. Hirtelen tudatosul benned, hogy innentől nem leszek "csak" Kovács, Kiss, Lakatos vagy Káposznyák. Hanem ezentúl egy másik ember neve is a tiéd lesz. Magadra veszed, mint egy meleg pulóvert és soha le nem veszed. Ez a másik ember pedig a férjed lesz, a házasság pedig már a tiéd is, nem csak apádé és anyádé. Holnap hazautazunk. Feldíszítjük a helyet, ahol kimondjuk azt a nagybetűs igent, és megesküszünk, hogy boldogak leszünk. Mert egyszerűen így van rendjén. És szeretnék áradozni meg rózsaszíneket beszélni, mert ez van bennem, bármilyen hihetetlen. Napról napra vissza kell fognom magam, hogy ne vigyorogjak minden lépésnél és ne akarjam mindenkire rákiabálni, hogy L. elvesz feleségül.

Igen, ez határozottan a legnagyobb dolog, ami az utóbbi egy évben történt velem.


 Örülök, hogy újra itt vagyok, és örülök, hogy ez a helyet úgy tűnik, sosem tudom elengedni.

Viki - aki ma még Káposznyák

2017. október 28., szombat

Otthon

Gyereknek érezni magunknak az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Hátradőlhetünk és érezhetjük a gondtalan, családi szeretetet, az ismerős, meleg környezetet, a nosztalgikus zajokat és illatokat, közben pedig olyan dolgok idéződnek fel bennünk, amikről már nem is tudtuk, hogy léteznek. Például, hogy mennyire szeretjük otthon az ereszről lecsepegő eső hangját, a vasárnapi főzés neszeit hajnalban, a kutyánk lelkes csaholását, lábunk alatt a föld őszi-hideg göröngyeit. Ezután mindig kicsit megszakad a szív, mikor újra felnőtté kell válni. Dolgozni kell, hitelt és számlákat fizetni, tervezni, hogy mikor vegyünk házat és mikor jöjjön az első gyerek... A gyermeki otthonunk nagyszerűsége talán akkor képes kiteljesedni igazán, mikor kikerülünk onnan. Ugyanis akkor kezdjük csak el értékelni, mit is veszítettünk el. Azt hiszem, az idővel bölcsebbé is válunk. Megtanuljuk kiélvezni az együtt töltött napokat, el tudjuk rekeszteni a gondjainkat és csak élünk, lebegünk, mint Júlia a város fölött.
Ilyen nekem, mikor hazamegyek.


2017. október 16., hétfő

Holnap

Előttem az asztalon papírzsepi hever ráncoktól gyűrötten. Szorongattam néhány percig, pedig a tüsszentés utóhatásai már rég elmúltak. Böngésztem közben az Országgyűlés működését, amit valamikor kitéve-betéve tudtam, de azóta a sok év alatt egyszerűen kiment a fejemből, majd lazításként pedig pletykára éhesen vetettem magam egy Pussycat Dolls hírre, miszerint mind kurválkodott a siker érdekében. Nagyon meglepő…

Holnap kezdek az új munkahelyen, és csak reménykedni tudok, hogy ez is olyan lesz, mint a biciklizés: hogy nem felejtettem el, amit eddig tudtam. Annak mindenképp örülök, hogy újból hordhatom termoszban a kávét, meg lesz értelme ruhákat vásárolnom, hogy látni fogom, hogyan fordul télbe a város és megismerhetem a környéket. Félek, persze, mint mindig, de eddig is átvészeltem valahogy a nehézségeket, remélem most is így lesz.

Szeretnék újra látni valamit a kezem után, mert a marketing minden energiámat lecsapolta. Megnyirbálta az önbecsülésemet és rengeteg csalódást okozott. Pont, mint egy rossz kapcsolat, nem igaz?


Most energikusnak érzem magam, és örülök, hogy visszacsöppenek abba az életbe, ahol minden nap írni kell, akkor is, ha a Múzsa házon kívül tölti időt. Bízom benne, hogy sokat fogunk utazni. A forgatásokban mindig imádtam az elsuhanó táj bámulása közben megtervezni, mit is vegyen fel a kamera, vagy mit kérdezzek. Félek, mert a közélet nem az én asztalom, hiszen eddig inkább voltam a művészetek és a kultúra melengető ölében. A politika rideg, komor, bár szükséges, épp ezért úgy érzem, még az ismerkedő fázisban állunk, ő meg én. 

Új kezdet ez. Tudat alatt új, rövidebb hajjal, amit már most imádok. Remélem, a munka is ilyen lesz. Nagyon szeretném megtalálni a helyem, ahol egy-két hónap után nem unom el magam, hanem élvezem azt, amit csinálok. Y-generációs probléma lehet ez talán, nem tudom, de ma úgy fogok lefeküdni, hogy holnap nagy nap vár rám.   


2017. szeptember 2., szombat

Insta

Minden ember életében akadnak szadista pillanatok. Valakinek csak annyi jut, hogy végignézi, ahogy egy szúnyog a vérét szívja, más meg éveket "szív végig" egy kapcsolatban vagy egy munkahelyen. Mindannyian arra vagyunk rendelve, hogy keressük az utunkat meg önmagunkat, és közben próbáljunk meg nem minden második lépésnél hasra esni. Pedig valljuk be őszintén, gyakran inkább maradnánk a földön, mint hogy újra feltápászkodjunk! Az elmúlt években számtalan különböző emberrel találkoztam. Voltak köztük zsenik és ostobák, tehetségesek és kóklerek, egyediek és másolatok. De csaknem mindenki mesélt arról, hogy valamiért meg kellett küzdenie. Még ha nem is szavakkal mondta el, a tekintete egyszerűen elárulta.
A rosszabb napokon azzal szadizzuk magunkat, hogy mások élete tökéletes. Hogy az Instagram-on látott roadtrip-ek, meg tökéletes reggelik között már nem is férnek meg a problémák. Aztán érezzük a nyomást, hogy nekünk is valami hasonlót kellene érezni, és közben nem olyan ronda gondolatokkal tenni tönkre a napot, mint hogy elfelejtettük levinni a szemetest, így a csirkemell cafatai reggelre biztosan büdösek lesznek. Vagy hogy már megint elfelejtettük kinyitni a postaládát, pedig már biztosan benne van a Telenor-os felszólító... Egyszerűen ezekben a tökéletes világokban nincs helye ilyesminek. Épp emiatt érezzük azt is, hogy nem lehet rajtunk egy gramm felesleg, és számoljuk a kalóriákat még a diétás joghurt papírján is. Elvégre Kylie Jenner egész nap nem eszik ennyit... Az általunk betermelt éjszakai chips-ek meg a bűntudat sötét bugyraiba kerülnek.
Olvassuk nap mint a magazinokban megjelenő ilyen irányú felméréseket, és valahol mélyen magunkban mi is tudjuk, hogy ezek csak kirakat-életek, mégis minden nap, ébredés után és lefekvés előtt irigykedve tekerjük végig a hírfolyamunkat. Szadisták vagyunk, mondom én!
De vannak napok, amikor egy szakadt melegítőben, melltartó nélkül ugrándozunk a lakásban és közben a szekrénybe rejtett gumicukorra gondolunk, meg arra, hogy este egy hosszú film nézése közben még azért is befaljuk bűntudat nélkül! Ezeken a napokon kisétálunk az erkélyre borral a kezükben, levesszük a zokninkat, és élvezzük, ahogy a meztelen talpunk alatt szinte éget a hideg esővíz. Ilyenkor tárjuk szét a karunkat, és fordítjuk az esőbe az arcunkat, miközben valami nevesincs rockbanda alattunk épp élete koncertjére gyakorol.
Azt hiszem jobb volt régen, mikor még csak a lány-magazinokhoz tudtuk magunkat mérni, de próbálom úgy felfogni, hogy ez is egyfajta motiváció. A művészetben meg a munkámban legalábbis mindenképp. A többire meg...? Épp úgy megpróbálok nem gondolni, mint ahogyan eddig is.




2017. augusztus 22., kedd

Nyúl meg őz

Valamikor ma hajnalban arra ébredtem, hogy sírok. Egyszer csak kinyitottam a szemem és éreztem, hogy a mellkasom majd átszakad. A rémálmokból gyakran nehéz kiszakadni. nekem is. Egyszerűen nem tudom, hol vagyok és miért. Fordulok egyik faltól a másikig, hogy találjak végre valami ismerőset, de a lakásnak ezt az egy szobáját, ahol alszunk, még mindig nem érzem a magaménak. Talán azért, mert csak aludni járunk oda, nappal bevetetlenül hever ott az ágynemű, fényt fest rá a Nap a redőny leengedett lécein keresztül. Végre találtam egy ismerőst. Téged. Megfogtam a kezed, és a vállamba töröltem a szemem. Egyre messzebb sodródtam az álomtól, miközben néztem ki a fejem felett a nyitott ablakon. Még nem hallottam a piaci árusok nyüzsgését, pedig már sötétben elkezdenek kipakolni az asztalokra.
Nem mertem megnézni, mennyi az idő, de még égett a lefekvéskor meggyújtott gyertya a tartójában. Szóval maximum két-három órát aludtam. Égett a szemem a fáradtságtól. Felmerült bennem mégis, hogy halkan kimászok az ágyból és átmegyek a másik szobába. Ha lett volna egy szál cigim, talán még azt is elszívom. Aztán mégis maradtam. Felkeltettelek téged, és engedtem, hogy megvigasztalj, miközben két mondat közben visszaaludtál.
Most így, napfényben idegennek hat az a félelem, amit éjjel éreztem. Mintha nem is engem ragadott volna meg. És ha kérdeznéd, nem is mesélném el most sem, olyan szörnyű volt. Talán túl sok Kinget olvastam már, megtöltette a fejem mindenfélével. Mégis ahogy ott feküdtem még néhány mozdulatlannak tűnő percig, eszembe jutott, hogy minden vágyam, hogy újra írjak. Nem tudom, hogyan kezdjek neki. Mint valami gyerekcipő, amibe hiába erőltetem, nem megy bele a lábam. Talán ez a tehetetlen frusztráltság az oka, hogy nem alszom jól. Egyik nap mozdul a másik után, gyakran a dátumot sem tudom. Néha egyedül vagyok, de nem sokszor. Lefoglalom magam.  Dolgozok, olvasok, sétálok. Minden napban megpróbálok helyet teremteni a tanulásnak meg az írásnak, de valahogy nem megy. Úgy érzem, mintha erőltetném csak a dolgot. Vagy mintha egy fájós fogat készülnék kihúzatni. Pedig pontosan tudom, hogy csak a kezdet nehéz. Az első lépések afelé, hogy visszatérjek magamhoz. A rosszul átaludt éjszakák ezek miatt a felismerések miatt olyan becsesek. Az, hogy már én nem én vagyok, napfényben nem olyan ijesztő. És jellememből fakadóan engem meg kell riasztani. Mint valami kibaszott nyulat, vagy egy őzet, ami az autó fényszórójába kerül.


2017. július 28., péntek

álmatlanság

Éjszakánként hosszú órákon át kint vagyok az erkélyen. Az utcai lámpák pontszerű fényei szentjánosbogarakként pettyezik az eget. Alattam az autók jönnek-mennek, néha megszakítja monoton zúgásukat egy régi, rozsdás busz zötykölődése. Éjfél után azonban már alig van mozgás. A levegő nyári éjjelek illatától lesz terhes és magában hordoz valami könnyed elektromosságot, amitől az embernek félrever a szíve. Jó eséllyel Kosztolányi is gyönyörűségét lelte benne, miközben kávé okozta álmatlanságával vívott csatát. Aztán fél négykor megérkeznek a piacra az első teherautók és ládaszámra kerül a földre barack meg málna. A negyedelt dinnyéket az asztalra teszik a munkások, hogy hamar fogyjanak. Ilyenkor felállok és egy félig vízzel teli befőttes üvegbe dobom a csontig égett cigicsikket. Sisteregve alszik ki a parázs. Észre sem vetem, hogy abba az egy szálba bele sem szívtam. Csak lélegzem be a mentolt ezzel a friss, hajnali levegővel és boldog vagyok. Sokszor nem is kell ennél több.


2017. július 25., kedd

Dunántúli királyleányka

Az ember lánya egyik pillanatban a szilvapálinkák hazájának lakosa, majd a másik pillanatban rántott sajtos cheeseburgert zabál egy utcafesztiválon 300 km-rel távolabb. Így lettem én a családom "Dunántúli királyleánykája". Bizony, akárcsak a félédes BB fehér a konyhapulton. Sokadik ezen a néven, de talán az egyetlen ilyen gyökerekkel. Az elmúlt heteket tiniként éltem át. Újra Tokio Hotel-t hallgattam, mert akárki akármit mond, még mindig imádom, és a fürdőkádban nézegettem a Pinterest csodáit. Valahogy a levegőváltozás visszafordított kicsit a régi önmagam felé, aki bágyatagon, álmodozva tudott ülni órákon át a szabad levegőn, miközben nem csinált semmit. Illetve csinált: fejben tervezte a könyveit szépen sorban. Egyiket a másik után.
A különbség az, hogy most már nyugodtan, bűntudat nélkül nyakalom be a királyleánykát a fürdőkádban ülve, miközben ízlelgetem, milyen is lenne újra megpróbálni könyvet írni. Talán végre be is fejezhetnék egyet. Az otthoni munka egyik óriási előnye, hogy a magam tempójában haladhatok és nem kell órákat unatkozva töltenem a számítógép előtt, hanem végezhetem a dolgom, és marad időm másra is. Mindig erre vágytam. Nem is értem azokat, akik ragaszkodnak a hivatalos értelemben vett munkahelyekhez. Hiszen ma, a huszonegyedik században nyakig ülve, már lehetőség van arra, hogy akár városokat áthidalva tudjanak emberek együtt dolgozni.
Azt hiszem kijelenthetem, hogy nekem jót tesz nem emberek között lenni. Egyszerűen jó érzés, hogy nem cseppenek bele idétlen vitákba és nézeteltérésekbe, nem kell magamra erőltetnem a kedvességet, ha az nem jön szívből és nem fontos, hogy már reggel nyolckor egy íróasztal fölé görnyedjek.
Nevezhettek bátran antiszociálisnak, mert egyszerűen már megszűntek azok az idők, amikor érdekeljen. Valahogy levedlettem azt a sok alaptalan komplexust, amit a kamaszkor hormonbombája robbantott rám. Még emlékszem, ahogy egy régi fotelben ülve a Viva elé voltam ragadva, és hogy alig vártam, hogy megkapjam másolt CD-n a kedvenc zenekarom új albumát. Most már letölthetem N-core-on. Ha-ha.
Kicsit hihetetlen még, hogy sínre került minden, amit L-lel elterveztünk. Most már egy tágas, napfényes lakásban élhetünk, ami zajos ugyan, de egyszerűen imádnivaló, elindulhat végre a Horgolmány, mint webshop, és mellé szuper munkám van, amiben rengeteg lehetőséget látok. Persze ne gondold, hogy nem maradtak félelmeim, hiszen minden nap van miért szorongani kicsit. De megfogadtam, mikor elköltöztünk, hogy feleslegesen nem fogok idegeskedni. Azt mondják, árt a szépségnek, hát miért kockáztatnék?
Van még fél pohár rizlingnapokon szerzett pohárnyi leánykám, azt hiszem azt most megiszom. És talán butítom magam egy epizód Family Guy-jal, vagy egyszerűen olvasok egy kis Harry Potter-t. Mondom, hogy "tiniskedek"!