2016. november 15., kedd

11.15.

Már csak épp hogy összeszorulok szívtájékon, ha arra gondolok, volt már más is olyan fontos az életedben, mint én most. Ilyenkor persze megszólal bennem a hang, hogy én magam sem éltem egyedül, de azért kicsit még mindig bizserget a tudat. 
De a mai nappal bátran kijelenthetem, hogy már nem zavarnak a régi írásaid. Tudom, hogy velem maradsz, hogy együtt éljük majd le ezt a rövid kis életet, ami nekünk jutott, és majd közösen építjük fel a házunkat, én majd gyerekeket szülök neked, te meg esténként mosolyogva érsz haza a munkából, mert szereted a családodat. Nem is tudnám  másként elképzelni ezt. Mi már összetartozunk. Úgy fonódott össze életünk minden apró része, mint egy erős kötél. Szálanként, centiről centire. 
Időnként elgondolkodom azon, hogy mi lenne most veled és velem, ha annak idején nem ismerjük meg egymást. Lennénk olyan boldogok, mint most? Hol tartanánk? Itt élnénk egyáltalán ebben a nyüzsgő városban? És vajon tudnám-e, hogy a világon van egy férfi, aki mellett maradéktalanul elégedett lennék? Nem tudom, de el-eljátszom a gondolattal, mert ilyenkor jó arra gondolni, hogy ölelsz át, mikor hazaérek hozzád, hogy vacsorát főzöl nekem, meg hogy éjszakánként álmodban is azt suttogod, hogy szeretsz. 
Persze tagadhatatlan, hogy olykor vannak nehézségeink. Vitáink, és nézeteltéréseink, de ezek abban gyökereznek, hogy annyira hasonlítunk egymásra, amennyire. Kicsit egymás tükörképei vagyunk. Jó és rossz tulajdonságokban egyaránt. 
Szeretnék elbújni veled a világ elől, mert akkor minden olyan jó. Nem gondolok munkára, pénzre meg gondokra. Csak te vagy meg én, mint egy-egy atom, ami ha összeáll, akkor jelent egy egészet. Néha szeretnék magamról olvasni nálad. Milyennek látsz, mit gondolsz, mit érzel? Eszedbe jut olykor, hogy milyen lenne nélkülem? Vajon rajongsz-e úgy értem, ahogyan én érted? Írásban mindent könnyebben mondunk el, és ha már írtunk a másikról, akkor az megmarad az ,,utókornak". Nem vagyok az a fajta, aki a szerelmet kipakolja a kirakatba, de jó lenne arról olvasni, milyen fontos vagyok neked. Az egyetlen kárpótlás tudod mi? Hogy szavakkal minden nap megkapom ezt tőled. Mert azt mondod, hogy szép vagyok, hogy imádsz, hogy okosnak tartasz, és jól esik, mikor hallom, hogy a családodnak rólam mesélsz. Azt hiszem, nem is tudod, milyen jól is esik ez nekem. Ilyenkor titokban mosolygok, és repes a szívem, mert ahogy mondani szokás: ,,megfogtam az Isten lábát".
Egyszer pedig ígérem, megtanulom, hogyan kell magam nem másokhoz hasonlítani, hogyan fogadhatom a hiányosságaimat. Ígérem!
Kép tőle: فاطمة عبدالله

2016. november 7., hétfő

Rendezni

Na kérem, ezt hívják úgy, hogy alkotói válság... Üres a kreativitás fiókja a fejben, mint valami kimosott befőttes üveg, aminek egyetlen funkciója, hogy fölösleges kacatokat dobáljunk bele, mint például a párját vesztett fülbevalót, vagy lekopott pöttyű dobókockát. Mondhatnám azt, hogy minden író, meg írópalánta (mint én) átesik ezen a sivatagos korszakon, de sajnos nem voltam még a sajátomon kívül senki más bőrében, így inkább hagyom az értelmetlen véleménynyilvánítást! Kesereghetnék, hogy nem jön az ihlet, meg a múzsa (azt egyébként tudtátok, hogy születnek ma már Múzsa nevű lányok?), de nem teszem, mert a panaszkodástól gyenge embernek érzem magam, és még boldogtalanná is tesz. Egyszerűen csak próbálom kívülről figyelni magam, hogy hol rontom el a hétköznapjaimat. Hogy hol vannak azok a törött létrafokok, amikbe újra meg újra beverem a könyököm meg a térdem. Eddig, bevallom őszintén: semmit nem találtam, pedig esküszöm, hogy nagyon figyelek! 
Egyszer azt olvastam Kingtől, hogy akkor is írni kell, ha nincs miről. Az elmúlt hetekben vajon a bevásárlólista meg a feladatott levelek számítanak? Mert kb. ennyit sikerült magamból kisajtolnom. Megint olyannak érzem magam, mint akit letettek valahol abban a fentebb említett sivatagban és víz meg naptej nélkül utamra bocsátottak. Hát hol van a legközelebbi oázis? És miért nem érek már oda lassan? Szemeimmel keresem az irányt jelző táblákat, de egy sincs a közelben. Így hát csak bolyongok, és lehet, hogy emellett a dűne mellett már kétszer-háromszor is elmentem. Mégis hogyan lehet egyiket megkülönböztetni a másiktól?
Mostanában azon is elgondolkodom, hogy talán nem is az a fajta nő vagyok, aki képes megírni elejétől a végéig egy könyvet. Lehet, hogy az a novellás, gyereknevelős típus vagyok, aki szülés után csodás gyerekkönyveket ad ki, olyan könnyedséggel, amiről most még nincs is elképzelésem... Azt hiszem ezzel is megelégednék, csak ebből a jelenlegi állapotból tudnám magam kihúzni. Mert hiába szeretnék segítséget, tudom, hogy ez csak úgy megy, ha saját magam vakarom ki ebből a szarból.
Ráfoghatnám a lelki válságomat arra, hogy most csöppentem bele a munka meg a felnőttség világába, de nem húzhatom másra a vizes lepedőt! Lehet, hogy túl gyenge vagyok ehhez az egészhez, és túlságosan kényelmesen éltem eddig a saját magam kreált világban... Mint valami bebábozódott rovar a meleg nyákban. Jó volt, és most vissza is sírom. De bízom benne, hogy valamikor a közeljövőben végre rendezni tudom a soraimat. Az életben és a papíron egyaránt. Mert ez minden vágyam.

coffee, book, and vintage kép

2016. október 24., hétfő

Szívütés

Csókolni a vaksötétben, tenyerem alatt érezni forró húsodat. Egy ölelés, ujjak egymásba fűződése. Az utcák már hidegek, cipőink alatt recsegnek a száraz falevelek, és két csók között az aszfalt fehérre festett sávjain egyensúlyozunk, próbálunk egymástól távol kerülne, aztán újra megtalálni a másikat. Még szédülünk az első csókoktól. Ujjaimmal a mellettünk futó sövénybe tépek, leveleit morzsolom izgatottságomban. Akkor még nem is tudom, hogy ezek az első csókok végtelen sok felé vezetnek. Egyszer csak elkapod a kezem, megpördítesz, mintha valahol halkan Sinatra szólna, és homlokod az enyémnek támasztod. Tudom, milyen új ez neked, hiszen elárultad. És ha nem mondtál volna semmit, akkor is rájövök, mert mindent elmesél, ahogy rám nézel, ahogy felém nyúlsz és megcsókolsz. A számban érzem az illatod, megszokom lassan, hogy mindig körbeleng. Tőlünk néhány méterre autó kanyarodik be a sarkon, mire szétrebbenünk, és te az út jobb, és a bal oldalára ugrok. Megvárjuk, hogy elmenjen, és ismét a csíkokra állunk. Mondtam már, hogy azóta minden sávjelzésről te jutsz eszembe? Furcsa nem? Talán már nem is emlékszel erre az apró részletre, de bennem úgy él, mintha tegnap történt volna. Mintha azok az első csókok csak egy pillanattal korábban csattantak volna el, pedig már eltelt egy év. Most már nem félek, hogy elveszítelek. Csak néha ver mellé a szívem. 
Forrás: Fortepan

2016. október 17., hétfő

Talpak

Minden panelháznak meg van a maga jellegzetes illata. Van, ahol állandó rántott hús, máshol dohos pince-szag terjeng. És bármilyen furcsa, ezekhez az illatokhoz idővel hozzátársítjuk a szerelem, a család és az otthon fogalmát. Az ünnepeket, a nevetéseket, de a csalódásokat és a vitákat is. Azt gondolnánk, egy emeletes házban nem lehet olyan meghitten élni, mint egy nagy kerttel,udvarral rendelkező házban. Pedig lehet. Csak rajtunk múlik, mivé alakítjuk azt a néhány tíz négyzetmétert. Mi döntjük el, rakunk-e ki a falra boldog pillanatokat megörökítő fotókat, veszünk-e virágot a vázákba, gyújtunk-e gyertyát esténként, és főzünk-e az apró konyhában. Minden, amit velünk történik, a mi kezünk által válik formálhatóvá. Van, hogy éveken át alakítjuk, aztán dobjuk ki a szemétbe, máskor pedig néhány hónap elteltével azt érezzük: hogy tudtunk eddig máshogyan élni?
Reggelente a redőny lukacsos résein át a padló deszkáira vetülő fényben arra gondolunk, hogy milyen természetesen ez, ez a könnyű érzés, mikor munkába indulunk, mégsem érezzük azt terhesnek, mert otthon, meg a szívben és a lélekben minden rendben van. Mint egy hatalmas kirakós, amiben minden szabálytalan darab a helyén van. Olyan ez. Talán még meg is lepődünk azon, mennyire nyálasnak érezzük magunkat, amiért ilyen szentimentális gondolataink vannak reggel 6:21-kor. Mégis mosollyal az arcunkon indulunk fogat mosni, és azon gondolkodunk, télen majd venni kell egy puha szőnyeget a talpunk alá.
Napközben meg ábrándozunk, milyen jó is lesz meginni egy nagy bögre teát, vagy egy erős kávét, miközben gagyi sorozatokat nézünk, meg a Paprika Tv-n próbálunk megtanulni főzni, pedig tudjuk, hogy Jamie Oliver tudása akkor sem szállna belénk, ha éjjel-nappal a konyhában nyüzsögnénk. Mégis jó eltervezni, mit készítünk majd legközelebb egy átlagos vasárnapon, ami ezzel már nem is lesz annyira átlagos!
Egyik nap pedig a saját anyánknak meséljük, hogy kinőttünk a bulizásból, és már nem vágyunk arra a kellemes bizsergésre, amit a részegség okoz. Ehelyett drága éttermekbe járunk, moziba meg múzeumba. Persze a fehérbor a hűtőben van, de már kell két hét is, hogy egy teljes üveggel megigyunk. Felnőttünk? Vagy egyszerűen a körülményeink változtak, és ehhez alkalmazkodva mi magunk is? Miért lett fontosabb egy ruhaszárító vásárlása, mint egy feszes farmeréé? Miért akarunk festményeket meg függönyöket venni, hiszen régen még csak rá sem néztünk ezekre? Nehéz ezekre választ találni, de mind tudjuk azért a szívünk mélyén, hogy az emberek terelik egymást ilyen jó irányba. Együtt találjuk meg a számunkra kikövezett, vérrel, verejtékkel itatott utat, hogy aztán visszanézve már csak ne egy, hanem két pár láb talpainak nyomát láthassuk.

love, couple, and bed kép

2016. október 10., hétfő

Ősbunkók vagyunk mindannyian

Bármilyen szarkasztikusak vagyunk is, az esetek többségében szeretnénk a legjobb formánkat nyújtani a frissen megismert embereknek. Ez valószínűleg társadalmi konvenció, és az évezredek során alakult ki. Például ma már nem kólinthatok fejbe senkit egy nagy bunkóbal, bezzeg az őskorban! Ott egyetlen suhintás lett volna, aztán a probléma megoldva. 
Ennek ellenére ma már próbálunk mézes-mázosan kedvesek, megértők lenni, pedig a ,,bokánk nem kívánja” az ismerkedési procedúrát. Nem lehetne, hogy inkább csak nézzük egymást, aztán ha kialakul valami, akkor jó, ha meg nem, akkor ne raboljuk egymás idejét? Mert gondold csak végig: mennyi emberrel muszáj megismerkedned egy héten, pedig azoknak csupán a töredéke lesz kedves-ismerős, barátod pedig alig! 
Feleslegesen ölünk bele energiát az emberi kapcsolatok nagy részébe! És egyébként sem a másik valódi személyiségét ismerjük meg, hanem csak azt a vakolatot, amit a világnak mutatnak. És mi is ugyanezt tesszük. Mondom, hogy belénk van nevelve ez az egész…! 
Nézz csak végig az óvodás korú gyerekeken! Ha ők nem szeretnek valakit, akkor azt az illető azonnal tudja! Aztán ahogy cseperedünk, egyre inkább növesztjük a bőrt a képünkre – nem a rossz értelemben – és elveszítjük azt a tulajdonságunkat, hogy őszintén érdekeljenek minket mások.
Persze akadnak pillanatok, mikor a véletlen úgy sodor össze embereket, hogy azokból szerelmek, barátságok alakulnak ki… Ezért megyünk végig az egészen? Nem inkább azért, hogy elfogadjanak, és ne tartsanak minket bogarasnak? Kívülállónak? Lehet, hogy azt mondanák rám sokan, hogy introvertált, azaz befelé forduló vagyok, de én nem így gondolom. Egyszerűen nálam hamarabb telik be az a bizonyos bili, mint a többségnél. Nem szeretem a felszínességet, a hazugságot, vagy a képmutatást. És az egy dolog, hogy nem szeretem, de nem is bírom elviselni, így ilyenkor előjön belőle egy idő után az ősember. A baj pedig csupán az, hogy a bunkósbotot rég el kellett felejteni és ehelyett megmaradt a nagy semmi a kezünkben: a Facebook ismertségek, a Like-ok meg az üzenetek, amik sosem érnek igazán célba.
Belül azonban mindannyian azok az ősbunkók vagyunk, akik nem szeretnek mindenkit, és gyakran egyedül akarnak lenni. Még akkor is, ha ez ma már kivitelezhetetlen.

coffee, photography, and autumn kép

2016. október 3., hétfő

Elvek és ellenérvek

Esküszöm, a hideg kiráz attól, ha nem lehet saját véleményem... Valószínűleg ez belém kódolt, genetikai hiba, mert nem emlékszem napra, mikor ez ne lett volna a lényem része. Ez magával vonja, hogy sokszor bunkónak gondolnak, pedig én csak akkor is őszinte vagyok akkor is, mikor arra senki nem vágyik. 
Ezt vártam valahogy az újságírástól is: hogy majd bármikor azt mondhatok, amit akarok, aztán lassan ráébredtem, hogy nem csak a szerkesztőségekben, hanem az élet minden területén kussolni kéne. 
bird, girl, and free képErre tökéletes példa, hogy tegnap, hetek óta először végre haza tudtam utazni a családomhoz. Békésen ültem a buszon, mikor is egy ismerős idős néni (kedves is, aranyos is, tehát a ritka fajtából való), helyet foglalt velem szemben, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezett mindenről, amiről ilyenkor szokás: munkáról, lakásról. Aztán váratlanul nekem állította a kérdést, hogy fogok-e szavazni. Én meg hebegtem, mentek az ,,izék", de nem azért mert ne lenne meg erről is a véleményem, hanem mert olyan szürreális és váratlan volt a kérdés, hogy hirtelen csak a fejem kapkodtam.Hiszen hogy lehet ez téma két olyan ember között, akik alig ismerik egymást? Akik csak a buszon beszélnek egymással... Mégis miért kellene nekem megvitatnom valakivel azt, hogy ebben a kényes témában melyik oldalon állok? Ha nem kellett volna leszállnom a következő megállóban (addigra tértem csak magamhoz), elmondtam volna azért neki, mit ferdít el a sajtó és mit nem, valamint, hogy ne akarjon engem senki meggyőzni, mert nem a napraforgó fajtából vagyok. Az észérvek természetesen termékeny talajra hullanak a fejemben, és átgondolok dolgokat, ha kell, de nem hiszem, hogy az élet különböző szegmenseiben meg kellene egymás győznünk bármiről is, ami nincs kapcsolatban a legújabb sütemény recepttel, a pasikkal, vagy a barátokkal. 
Ezért is gondolom, hogy meg kellene tanulnom hallgatni, lehajtani a fejem, nézni megint a cipőm orrát, de egyszerűen képtelen vagyok. A nagy pofám... az fog a sírba vinni, tudom. 
Lehet, hogy a vörös hajú emberek tényleg kicsit hevesebbek, mint az átlag? Ezért vagyunk makacsabbak, nyersebbek és a világszemléletünket tekintve szarkasztikusabbak? Vagy eredhet ez abból is, hogy mindig őszinteségre voltam nevelve, és a szabad választás már egészen totyogó koromtól megilletett engem.
Ha kérdeznétek, azt mondanám, hogy büszke vagyok arra, hogy ilyen nyíltan elmondom, amit el akarok. Pedig tudom, hogy vannak hátulütői. Néha csak azok vannak. De az ember nem tud kifordulni a bőréből, hát miért próbálkozna vele mégis? Jobb elfogadni magunkat ilyennek, aztán a többiekre meg nyugodtan érvényesülhet a ,,vagy megszoksz, vagy megszöksz" elve...

2016. szeptember 14., szerda

Újságírás a'la hiénák a köbön

A Szex és New York sztárja, Carry leül a számítógép elé, és újabb meg újabb cikkeket ír barátnőkről, pasikról meg félresikerült szerelmekről. Ebből természetesen úgy meg tud élni, hogy soha nem jár be a szerkesztőségbe, és szekrényeket tölt meg Manolo cipőkkel. Az újságírás tehát leányálom, ami minden ember vágya. Hiszen egy-egy bögre kávé mellett nyugodtan pötyörészve dőzsölhetünk a pénzben...
Na és itt ér bilibe a kezünk, ahogy mondani szokás. Ugyanis a szakma krémje sem így szerzi a fizetését. Légkondi nélküli, zsúfolt és cigarettaszagú helyiségekben, napi 12 órát át püfölik a számítógépet, félóránként telefonálnak, és a többség közel sem arról ír, amiről szeretne. Az újságírókat nem jelentik be az államnak, hatásvadász címeket várnak tőlük, és senki nem kérdezi meg, hogy miről akarnak írni. Megkapják a témát egy reggeli ,,lebaszós" értekezleten, aztán mehet mindenki a dolgára, akár tetszik, akár nem. 
Tapasztalatom szerint a Carry-féle újságíró típus nem létezik. Vagy csak elbújtak előlem? Nem is tudom. Mindenesetre én is szeretnék így dolgozni. Tudom azonban, mennyi nehézséggel jár, és ha most kérdezné meg tőlem valaki, hogy újra ezt a szakmát választanám-e, erősen elgondolkodnék a válaszon. Senki nem világosít fel minket ugyanis pályánk kezdetén, hogy egy nagy szívás lesz az egész, és rossz esetben még az írástól is elveszik a kedvünket. Nem mesélnek az ügyeletes hetekről, amikor éjszaka, és hajnalban is fel kell kelni egy-egy hívásra. Nem mondják el, hogy a szerkesztők zsarnokok - persze tisztelet a néhány kivételnek - , akiknek egyszerűen képtelenség megfelelni, és akik úgy húznak át bekezdéseket az írásokban, mintha abban nem az ember szíve-lelke lenne benne valójában. 
Persze mondhatjátok, hogy már megint túl ironikus vagyok, de az én kezem már beleért a fentebb említett bilibe, így most megint kereshetem a számomra megalkotott tökéletes állást, amiben úgy írhatok, ahogyan nekem jól esik, olyan témákról, amik érdekelnek, és nem kell hiénaként ráugranom az emberekre. Ez nem én vagyok. Nem kell más, csak egy szép nagy íróasztal, jó panoráma, meg finom kávé. Na meg a normális munkatársak sem ártanának meg...
A sok-sok megírt cikkem ellenére is úgy érzem, van még dolgom az írással. De mi van ha nem az újságírással, hanem csak magával az írással? Akkor én most munkakeresési válságban vagyok, vagy mi? Lehet nekem is el kéne indulnom Itáliába, mint Robertsnek, és akkor varázsütésre minden megoldódna. Megtudnám, mire vagyok hivatott, hogy miért kellett ennyit kínlódnom ezzel az író-dologgal, és leszel-e valaha olyan író, aki mindig is akartam lenni?
Néha azért a fejem a falba verném, amiért sosem elég az, amim van, mert tékozló vagyok, és mindig kapaszkodnék egyre feljebb, holott meg kellene elégni azzal ami van, és élni vígan. 
Ennek ellenére csak születnek bennem az új ötletek, és sokszor már csak hátráltatásnak érzem, hogy sosem vagyok maradéktalanul elégedett azzal, amire vittem. Pedig büszkének kellene lennem a diplomáimra, meg hogy jó helyeken dolgoztam és hogy azt a szakmámban tehettem meg, hogy saját lakásunk van L.-lel és hogy jó városban élek, na meg hogy el tudom mondani értelmesen, hogy mit is akarok másoktól, mégis mindig van valami nyomasztó hiányérzet. Talán elmúlik egyszer. Talán nem. Az is megeshet, hogy megbarátkozom a dologgal, és építkezem belőle. 
Az viszont biztos, hogy a Szex és New York utolsó évadához értem ismét, így már csak rövid ideig fájhat a szívem valami olyan után, ami talán nem is létezik...

food, desk, and donuts kép