2017. április 26., szerda

világvége meg a lekoptathatatlan szentimentalizmus

Rebbenek ki a szobából egyenesen a két karod közé. Itthon vagy. Végre. Hiányoztál, bár nem egészen egy nap telt el, mióta utoljára láttalak. A felnőtt élet hétköznapi gépezete mindkettőnket külön-külön darál be 8-12 órán át, de aztán minden nap végén ott vagyunk egymásnak. Csak egymásnak. Ilyenkor jönnek a hízelegve kért csókok, a csendes ölelések, az idétlen röhögés valami béna videón, meg az, hogy csak nézzük egymást. Esténként ujjaimmal körbejárom szád és szemöldököd vonalát. Minden mozdulatban benne vagy. Az összes ujjpercekből kiinduló remegés belőled s belőlem fakad. Úgy érzem magam, mintha soha nem lennék képes elmondani neked, mennyire is szeretlek, mert a szavak azok csak szavak. Nem tudják visszaadni azt, ami odabent, a bordák mögött rebeg.
Azt hiszem nélküled nem bírnám ezt a sok terhet, amit nap nap után pakolnak a vállamra, vagy veszek fel önszántamból, és épp ezért tudom teljes bizonyossággal, hogy veled a világ végére is elköltöznék, legyen az Kecskemét, Székesfehérvár vagy Veszprém (bár ezekre pontosan rá tudunk bökni a térképen). Soha nem a hely miatt tudtam elképzelni a kétgyerekházkisnyúl kombinációt, hanem azért mert ezt Veled hozhatom létre. Az már részletkérdés, hogy hol. Persze hazudnék, ha azt állítanám, nem esik majd nehezemre itt hagyni egyszer a családomat, hiszen annyira ragaszkodok hozzájuk... De elfogadtam, hogy jobb lesz nekünk távol ettől a keleti résztől, ahol a panelek többsége még mindig kissé „szoci”, és ahol az emberek munkáját a minimálbérrel meg a megvont kajajeggyel ismerik el...
Az éles kontrasztot mindig akkor értem meg igazán, amikor kettesben átutazzuk az országot, én meg néhány napra fellélegzek, mint egy végtelenül hosszúra nyúlt megfázás után.

Napról napra mantrázom magamnak, hogy jó lesz, majd minden megjavul, lesz ház, meg gyerek, meg a nyúl már meg van, de ő is kap szebb helyet. Esténként, mikor úgy fekszem mellettem, hogy rajzolom körbe valamelyik vonásodat, arra gondolok, hogy néhány év múlva, muskátlik között fogunk ülni egy széles teraszon, miközben a családunk, meg a barátaink szalonnát sütnek egy rögtönzött tábortűznél. És szeretnek majd hozzánk jönni látogatóba, mert mindig lesz süti, és mindenki kap majd valami kézzel készített ajándékot, amit mi ketten csinálunk. Te meg majd hozol nekem egy pohár vörösbort, leülsz mellém, megfogod a kezem, és mindketten köszönetet mondunk a másiknak, amiért kitartunk amellett, amit együtt elterveztünk.  


2017. március 31., péntek

Lélegzet

A vonat éles sikoltással fékezett le az állomáson, hogy kiokádja magából az embereket. Szépen sorban, egyiket a másik után. Köztük engem is. A város már abban a szokatlan fényben fürdött, ami a nappal és az éjszaka közötti vékony határon húzódik. Ez a különös szürkület az, ami az emberben képes meghozni az elhatározásokat. Ahogy sétáltam hazafelé, rájöttem, bármennyire is menekülnék már kézzel-lábbal ebből a városban, valahol a szívem mélyén még mindig a magaménak érzem az összes repedésével és romos játszóterével együtt.
Akkor fogalmazódott meg bennem kristálytisztán, hogy túl sokat akarok egyszerre, túl sok változást, túl sok eredményt. Sosem voltam az a türelmes fajta, pedig az eszem tudja, hogy meg kell tanulnom nyugodtabban élni, hogy szabadon örülhessek ezeknek a langymeleg estéknek, a csendes ajtón belépéseknek meg jóleső munka utáni csókoknak.
A rügyező fák alatt sétálva vettem néhány mély levegőt, és megbeszéltem magammal, hogy lelassítok. 24 éves vagyok. Nem negyven, nem ötven. Bármennyire is érzem, hogy sürget az idő az élet minden területén, meg kell tanulnom türelmesnek lenni, mert ha nem teszem, csak azt fogom elérni vele, hogy egy-kettőre szétmorzsolódok.
Meg fog várni a lakáshitel, az egy-két gyerek, meg a kis üzlet, ami majd egyszer két embert fog jelenteni. Lépésről-lépésre kell haladnom, akkor talán kézben tudom majd tartani az eseményeket. Szeretném, ha holnap reggel már minden úgy lenne, ahogy megálmodom, de el kell fogadnom, hogy minden változásért tenni kell, minden terv csak akkor válik valóra, ha megfontoltan formáljuk meg kívül-belül.
Addig is majd minden este megiszok egy pohár teát, miközben teleírom ötletekkel a hatalmas füzetet, ami most a jövőnket jelenti. És ha megkérdezi majd valaki, mint akarok az élettől, csak annyit fogok válaszolni: élni akarom azt, amit kapok. Ennyit.

girl, sea, and dress kép

2017. március 3., péntek

Bor és chips

A borospohár negyedjére telik meg újra édes vörössel. A lábamnál lerúgott cipő, mellettem gyűrött zacskóban még néhány összetört chips hever. A mai felüléseket holnapra halasztottam, a jógáról nem is beszélve. A szar napok oltárán áldozni kell... némi koleszterint, káromkodást, meg alkoholt... hát én is így teszek. Míg elfogy a következő pohárral, átgondolom, mi az, ami most megtölti a fejem. A lista végtelenül hosszú a leendő lakáshiteltől kezdve városokon, barátok át egészen egy leendő családik. A felnőtt-játék nem szórakoztat, kérem vissza a gyerekkoromat! Azt, amikor még szabadon ülhettem délutánonként a kollégiumi dohányzóban, és miközben mások kilélegzett füstjét szívtam be, világmegváltó terveket szövögettem. Hát hol van ebből most bármi is? Hol maradt el a tinédzserkori énem, aki annyira szeretett volna kitűnni a többiek közül? Hol van az a lány, aki hajnalonként éberen olvasta a gagyi romantikus könyveket, miközben arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő maga ír ilyeneket? Azt hiszem valahol a sok mellékúton szétdarabolódtam, és már csak az maradt meg, hogy milyennek kell lennem felnőttként.Valahogy most még nehéz elképzelnem, hogy nem fogok nagyobb hibát elkövetni, hogy a nagy alakulásban nem leszek-e csak részlete annak, aki valóban lenni akarok?Most biztosan azt gondolod, hogy ezen mindenki átmegy, de engedd meg nekem most az egyszer, hogy legyek annyira önző: ne érdekeljen. Túl sokszor voltam már kiszolgáltatott ahhoz, hogy ne tudjam: néha csak magamra kell gondolni.
Az élet persze megy a panaszkodásommal és anélkül is, és igyekszem arra törekedni, hogy mosolyogjak akkor is, ha "átmegy rajtam a fűnyíró".  Miközben a számba dobok egy darab chipset, átgondolom azt, ami ma átsuhant rajtam a napsütésben. Tettem egyik magassarkúba bújtatott lábam a másik után, és arra gondoltam, hogy körülöttem majdnem mindenki alacsonyabb, mint én vagyok. Ez régen annyira zavart, hogy csak lapos talpút húztam. Ma már büszkén lépdeltem majd 180 cm magasan... Ezeknek a változásoknak azért örülök. Ezeket már a felnőttlét hozta magával, és megannyi hasonló van még. Jobban el tudom már fogadni magam, mint ezelőtt bármikor. Ebben valószínűleg L.-nek is benne van a keze. Főleg azzal a radikális követelésével, hogy fejezzem be a bókjai visszautasítását. Az önbizalomhiányt eltemettem magamban, és csak akkor engedem előkaparni magát, mikor nincs más körülöttem. Nem kell látni senkinek a nyomorom. A hisztikről meg nem is beszélve.
Azt hiszem mérlegre kell tennem lassan, hogy mi az, amiről képes vagyok lemondani, és mi az, amiről nem. Néhány dolgot nem vihetek magammal az örökkévalóságig, bármennyire is szeretném. Olyan hátizsákok ezek, amelyek alatt olykor megroppanok.
De hiszek abban, hogy erős vagyok. Hogy képes vagyok annál többre, mint amit most teszek, mint ahogy most élek és gondolkodom. Azt mondják az ember akarata határtalan. Hát ezt fogom kiragasztani az agyam legfelső polcára, ahol mindig láthatom, mikor nem bízom magamban.

girl, hair, and photography kép

2017. január 20., péntek

Hajnal

Hajnalban a másik oldalamra fordulok. Fázom, és látom a redőny bekúszó fénysávjain, hogy hamarosan megszólal az ébresztő,és el kell indítanom a napot. Még néhány perc... motyogom, miközben hátammal a mellkasodnak simulok. Álmodban azt suttogod, hogy szeretsz, és ilyenkor hiszem el a leginkább, mert nem is tudod, hogy mondod. Reggel pedig nem emlékszel rá, csak mosolyogsz...
Nekem ez a néhány perc gyakran a világot jelenti. Ilyenkor gondolok arra, hogy mennyit szenvedtem előtted. Hogy hányszor voltam darabokban az egész helyett, és mennyi boldogtalan lépést kellett megtennem, hogy most itt legyek. Aztán lassan valahogy minden a helyére került veled. Minden kérdést megválaszoltál, a hiányérzetet kitöltötted. Nem is vágyom már másra, csak Rád és Rám, ahogy ketten éljük a hétfőket, a keddeket meg a többi napot. Nem vágyom már egyedül Rióba meg Brazíliába. Ha mennék, már csak veled tenném, mert mi így vagyunk egy egész.
Valahogy azt érzem, a veled töltött idő alatt megváltoztam. Jobb lettem. Arra vágyom, hogy vegyünk egy nagy családi házat, járjunk kirándulni, hegyet mászni, új évkor meg tarsunk vacsorát a barátainknak. Igyunk velük bort, mint a nagyok, meg beszélgessünk hajnalig, úgy hogy elfelejtünk visszaszámolni az óévből.
Másak lettek a vágyaim. Valahogy az írás is háttérbe szorult, mert fontosabb lett a lakásunk dekorálása, meg hogy folyton álmodozzak rólunk. Különös nem? Én, aki mindig azt mondtam, hogy nem tudok változni, úgy lettem felnőtt, hogy észre sem vettem. És ilyenkor, reggelente, rájövök, hogy mindketten a családjaink szerencsét próbáló gyermekei vagyunk, és hogy milyen egyenes út vezetett minket egymáshoz, még ha döccenőkkel volt is tele.
Azt hiszem, keveseknek adatik meg az, ami nekünk. Egyre inkább ez bizonyosdik meg, és kicsit nehezen tudok tanácsot adni másoknak, mert önzőnek érzem, hogy a mi kapcsolatunkat veszem mindig alapul. Pedig csak azért teszem, mert ilyen egy szép szerelem: kölcsönös, megingathatatlan, ám kompromisszumokkal teli.
Közben az ébresztő megszólal, halk berregésbe kezd, és te átfordulsz az ágy túlsó felére, én meg talpamat a hideg padlóra teszem. A vállam fölött még megbizonyosodom róla, hogy visszaaludtál, és csak utána indulok készülődni. Ilyenkor érzem azt igazán, hogy legyőzhetetlen vagyok.

girl, morning, and tumblr kép

2016. december 30., péntek

Lidércek, szirének

Utálom a női neveket. Persze csak azokat, amik fészket raktak a fejemben. Odabent tobzódnak, mintha egy király kis házibulin lennének, és nem érdekli őket, hogy nekem mennyire rossz ez az egész. Persze én adtam nekik a táptalajt. Én engedtem, hogy gyökeret ereszthessenek, mert bennem van kevés önbizalom, én nem hiszek magamban. Ez biztosan valami genetikai defekt. Ezek a nevek van, hogy napokon át rágják az agyamat, kínoznak, forró pálcával égetik a fájó részeket úgy, hogy Te nem is tudsz róla. A férfiak vajmi keveset tudnak arról, a nők mennyit gyötrődnek. És most nem a feminista beszél belőlem (hiszen én még az egyenjogúságomat is visszaadnám, tudod), hanem az őszinteség. Nem mártírság ez, hiszen valami baj van azzal, aki szeret szenvedni! Egyszerűen mi szeretjük a dolgokat a kezünkben tartani, tudni, hogy pontosan hol a helyünk, mennyit érünk, és vagyunk-e annyira fontosak a másiknak, hogy az változzon értünk? Ne értsd félre, nekünk magunknak is kell, de jól tudjuk, hogy az egy hosszadalmas folyamat. Az éveken át lerakódott rosszat nehéz ám a fejekből kitakarítani. Lidércek ezek azt hiszem...
Néhány éve írtam ide egy cikket, amiben elmeséltem a Kékszakállú herceg és Judit történetét. Én ezt a leckét megtanultam. Nem nyitogatom a zárt ajtókat, mert nem akarok, és nem is szeretek szenvedni, de továbbra is vannak pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést: jobb volt ő nálam? miért rajongott érte? ugye nem hasonlítok rá? nem csak egy pótlék vagyok? Nem akarok Judit sorsára jutni, hogy egy legyek az összes többi között, de gyűlölöm az A.-kat, az I.-ket de még a P.-ket is..
Mi, nők egymás között persze észhez térünk, rájövünk, hogy a két nem agya mennyire ellentétesen működik, csak az a baj, hogy az igazságot nem találjuk ebben. Nehéz elfogadni, hogy addig, míg mi éjjel éberen a mennyezet repedéseit számoljuk, addig a másik pihentetően alszik. Valószínűleg igazad van abban, hogy emiatt szereti egymást annyira egy nő és egy férfi. De a démonokkal, a mumusokkal, a szirénekkel mi lesz? Őket hogy lehet elűzni? A józan ész hiánya okozza a veszekedéseket, az összezörrenéseket.  Az én és a te irányodból egyaránt.  Biztosan nehéz elhinni, hogy évek múltán is ugyanaz a tinédzser szellem van bennem, aki nem látja szépnek magát, és folyton fél valamitől. Biztosan nehezen hihető, hogy ez a koravén tudat volt bennem mindig, és valahogy elfelejtettem az évek során gondtalan lenni. Épp ezért nehéz most nekem. Úgy tűnik a karácsony belőlem ismét a rosszat hozta ki. Az önbizalomhiányt, a kétségeket magammal - és NEM veled - szemben. 
Szeretnék tanulni. Megérteni, hogy élhetek együtt a tudattal, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy a féltékenység örök társam lesz. De vágyom rá, hogy ezzel együtt szeress mindig így, ahogyan most. Sajnos nem vagyok tökéletes, sőt... sokszor azt hiszem, több bennem a hiba, mint az összes körülöttem élő emberben, de azt akarom, hogy te ezeket ne lásd. Hogy mindig én legyek a lány, akivel a Petőfi szobornál találkoztál, én legyek az, aki kacsát sütött neked, meg az is, aki mindig sírva kér bocsánatot. 
Azt hiszem, megint jól jönne egy ölelés tőled. Mikor érsz már ide? Mikor csörög végre a kulcs a zárban? Minden nélkül töltött óra kétszer olyan hosszúnak tűnik. 
Feltétel nélküli szeretettel... így szeretlek én téged.

girl and photography kép

2016. december 27., kedd

Tévedés

Különös, milyen könnyen elfelejtjük, milyen boldogtalannak lenni. Úgy gyűrjük az érzést az agyunk leghátsó szegletébe, mintha nem is lett volna. Aztán valahogy mégis előtámolyog, és megrohamoz minket. Napokig foga tart, nem enged és rág minket, mintha mi lennénk számára a legfinomabb falat. A veszekedés nem úgy jön, mint a filmekben. Nem kopogtat, nem jelez. Egyszerűen csak kézen fogják egymást Boldogtalansággal, két ember közé állnak és vérengzésbe kezdenek. Ilyenkor előtörnek belőlünk az acsargó kutyák és karácsonyfástól, mosolyostól, ajándékostól magukkal visznek minden szépet. És hogy mi marad nekünk?-kérdezhetnéd: az, hogy üresnek és jelentéktelennek érezzük magunkat. Ezenkívül extraként a zsebünkben lesz némi taknyos zsebkendő. Tévedés a másik dolog is, hogy minden veszekedés békülős szexbe torkollik. Neeeem, barátom. A valóságban végül valaki elalszik a két ember közül, és hangos horkolással tölti meg a feszültséggel teli levegőt. Ilyenkor úgy tűnhet, nem is történt semmi, pedig igen. Ezekben a pillanatokban jövünk rá arra, hogy létezik egy nagyon rossz oldalunk ami csak pusztítani akar, és hogy a másik sem különb nálunk. Mondhatnám, hogy tékozlók vagyunk, és időről-időre felégetünk magunk körül mindent, de nem takarózhatunk folyton ezzel! Ez nem mentség semmire! Sem a másikhoz vágott szavakra, sem a csendes dacra, ami bennünk lapul. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy megtanul bocsánatot kérni, vagy sem. Egy mondás azt tartja, hogy az kér elnézést, aki jobban szeret. És szeretek erre gondolni, mikor állok egy régi fürdőszoba küszöbén, miközben kimondom a szavakat, majd várom, hogy megkapjam a ,,feloldozást", és azt halljam: ,,semmi baj".
girl, hair, and vintage kép

2016. december 13., kedd

Vissza

Jó rég volt, nem igaz?! Ujjaim nem haladnak olyan gyorsan a billentyűzeten, ahogyan az egy írópalántától megkövetelhető. Csak magamat vádolhatom, hiszen annyira túlvállaltam magam az év utolsó hónapjára, hogy a karácsonyi díszek csak hevernek szótlanul a dobozban, én meg hetek óta kerülgetem, mert nincs időm őket kitenni a lakás különböző pontjaira. Ha jól átgondolom, tulajdonképpen két munkahelyem van, ha a házimunkát leszámítjuk, akkor is. Fél ötkor rohanok a munkahelyről a buszmegállóba, és igyekszem nem elaludni a húsz perces út alatt, pedig tudom, hogy ennyi pihenés sokszor életmentő lenne. Aztán otthon a felnőtt dolgok jönnek, és én hűségesen, szeretettel főzök, mosok, takarítok. Éjfélig meg horgolok, és mostanában felmerült bennem a gondolat, hogy ez kicsit már ,,fútószalagos gyártás", hiszen csak morgok, hogy még sem ezzel, sem azzal nem vagyok készen.
Felaprózódtam, és csak kapálózók szüntelen. Számolom a napokat az ünnepekig, amikor végre újra visszatalálhatok ahhoz a Vikihez, aki a lelkem mélyén vagyok. Azt várom, hogy ezzel együtt az ihlet, vagy Múzsa kisasszony is megtalál, mert unom már ezt a tehetetlenséget. Hiába ülök a villogó képernyő előtt, egyszerűen nem jönnek a szavak, és attól tartok, hogy kifogytam a mondanivalóból. Elfogytak talán belőlem a betűk és a végén lehet, hogy csak álom marad az, hogy az írás lesz a munkám. Most biztosan hálátlannak gondoltok, bár ez szívetek joga, mégis próbálom megvédeni magam, mert egyszerűen úgy érzem, muszáj. Olyan ez, mint valami belső késztetés, egyfajta kötelesség, ami arra sarkall, hogy vegyek fel egy páncélt, húzzam fel a boxkesztyűt és küzdjek meg magamért!
Az igazság az, hogy minden gondom és bajom abban gyökerezik, hogy egy nap csak 24 órából áll, és hogy a szervezetnek szüksége van az alvásra. Olyan jó lenne minden napot úgy megélni, hogy arra emlékezzünk mindig! Amin változtatni tudok az az időbeosztásom. Meg kell tanulnom nemet mondani, magammal foglalkozni, nem a gondokkal törődni! Fel kell idéznem, milyen koncertre járni. Milyen szórni a pénzt, és koncerteken sörözni. De ehhez az kell, hogy egy napig csak aludjak, egyek és vegetáljak. Az emberek többsége biztosan az én cipőmben jár. Az év végi kimerültség ez. Azt hiszem így hívják. Hát nálam ez most nem kopogott, hanem egyenesen rám rúgta az ajtót. Lassan majd csak sikerül kitoloncolni, és visszaszerezni a birodalmamat. 
girl, hair, and red kép