2017. január 20., péntek

Hajnal

Hajnalban a másik oldalamra fordulok. Fázom, és látom a redőny bekúszó fénysávjain, hogy hamarosan megszólal az ébresztő,és el kell indítanom a napot. Még néhány perc... motyogom, miközben hátammal a mellkasodnak simulok. Álmodban azt suttogod, hogy szeretsz, és ilyenkor hiszem el a leginkább, mert nem is tudod, hogy mondod. Reggel pedig nem emlékszel rá, csak mosolyogsz...
Nekem ez a néhány perc gyakran a világot jelenti. Ilyenkor gondolok arra, hogy mennyit szenvedtem előtted. Hogy hányszor voltam darabokban az egész helyett, és mennyi boldogtalan lépést kellett megtennem, hogy most itt legyek. Aztán lassan valahogy minden a helyére került veled. Minden kérdést megválaszoltál, a hiányérzetet kitöltötted. Nem is vágyom már másra, csak Rád és Rám, ahogy ketten éljük a hétfőket, a keddeket meg a többi napot. Nem vágyom már egyedül Rióba meg Brazíliába. Ha mennék, már csak veled tenném, mert mi így vagyunk egy egész.
Valahogy azt érzem, a veled töltött idő alatt megváltoztam. Jobb lettem. Arra vágyom, hogy vegyünk egy nagy családi házat, járjunk kirándulni, hegyet mászni, új évkor meg tarsunk vacsorát a barátainknak. Igyunk velük bort, mint a nagyok, meg beszélgessünk hajnalig, úgy hogy elfelejtünk visszaszámolni az óévből.
Másak lettek a vágyaim. Valahogy az írás is háttérbe szorult, mert fontosabb lett a lakásunk dekorálása, meg hogy folyton álmodozzak rólunk. Különös nem? Én, aki mindig azt mondtam, hogy nem tudok változni, úgy lettem felnőtt, hogy észre sem vettem. És ilyenkor, reggelente, rájövök, hogy mindketten a családjaink szerencsét próbáló gyermekei vagyunk, és hogy milyen egyenes út vezetett minket egymáshoz, még ha döccenőkkel volt is tele.
Azt hiszem, keveseknek adatik meg az, ami nekünk. Egyre inkább ez bizonyosdik meg, és kicsit nehezen tudok tanácsot adni másoknak, mert önzőnek érzem, hogy a mi kapcsolatunkat veszem mindig alapul. Pedig csak azért teszem, mert ilyen egy szép szerelem: kölcsönös, megingathatatlan, ám kompromisszumokkal teli.
Közben az ébresztő megszólal, halk berregésbe kezd, és te átfordulsz az ágy túlsó felére, én meg talpamat a hideg padlóra teszem. A vállam fölött még megbizonyosodom róla, hogy visszaaludtál, és csak utána indulok készülődni. Ilyenkor érzem azt igazán, hogy legyőzhetetlen vagyok.

girl, morning, and tumblr kép

2016. december 30., péntek

Lidércek, szirének

Utálom a női neveket. Persze csak azokat, amik fészket raktak a fejemben. Odabent tobzódnak, mintha egy király kis házibulin lennének, és nem érdekli őket, hogy nekem mennyire rossz ez az egész. Persze én adtam nekik a táptalajt. Én engedtem, hogy gyökeret ereszthessenek, mert bennem van kevés önbizalom, én nem hiszek magamban. Ez biztosan valami genetikai defekt. Ezek a nevek van, hogy napokon át rágják az agyamat, kínoznak, forró pálcával égetik a fájó részeket úgy, hogy Te nem is tudsz róla. A férfiak vajmi keveset tudnak arról, a nők mennyit gyötrődnek. És most nem a feminista beszél belőlem (hiszen én még az egyenjogúságomat is visszaadnám, tudod), hanem az őszinteség. Nem mártírság ez, hiszen valami baj van azzal, aki szeret szenvedni! Egyszerűen mi szeretjük a dolgokat a kezünkben tartani, tudni, hogy pontosan hol a helyünk, mennyit érünk, és vagyunk-e annyira fontosak a másiknak, hogy az változzon értünk? Ne értsd félre, nekünk magunknak is kell, de jól tudjuk, hogy az egy hosszadalmas folyamat. Az éveken át lerakódott rosszat nehéz ám a fejekből kitakarítani. Lidércek ezek azt hiszem...
Néhány éve írtam ide egy cikket, amiben elmeséltem a Kékszakállú herceg és Judit történetét. Én ezt a leckét megtanultam. Nem nyitogatom a zárt ajtókat, mert nem akarok, és nem is szeretek szenvedni, de továbbra is vannak pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést: jobb volt ő nálam? miért rajongott érte? ugye nem hasonlítok rá? nem csak egy pótlék vagyok? Nem akarok Judit sorsára jutni, hogy egy legyek az összes többi között, de gyűlölöm az A.-kat, az I.-ket de még a P.-ket is..
Mi, nők egymás között persze észhez térünk, rájövünk, hogy a két nem agya mennyire ellentétesen működik, csak az a baj, hogy az igazságot nem találjuk ebben. Nehéz elfogadni, hogy addig, míg mi éjjel éberen a mennyezet repedéseit számoljuk, addig a másik pihentetően alszik. Valószínűleg igazad van abban, hogy emiatt szereti egymást annyira egy nő és egy férfi. De a démonokkal, a mumusokkal, a szirénekkel mi lesz? Őket hogy lehet elűzni? A józan ész hiánya okozza a veszekedéseket, az összezörrenéseket.  Az én és a te irányodból egyaránt.  Biztosan nehéz elhinni, hogy évek múltán is ugyanaz a tinédzser szellem van bennem, aki nem látja szépnek magát, és folyton fél valamitől. Biztosan nehezen hihető, hogy ez a koravén tudat volt bennem mindig, és valahogy elfelejtettem az évek során gondtalan lenni. Épp ezért nehéz most nekem. Úgy tűnik a karácsony belőlem ismét a rosszat hozta ki. Az önbizalomhiányt, a kétségeket magammal - és NEM veled - szemben. 
Szeretnék tanulni. Megérteni, hogy élhetek együtt a tudattal, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy a féltékenység örök társam lesz. De vágyom rá, hogy ezzel együtt szeress mindig így, ahogyan most. Sajnos nem vagyok tökéletes, sőt... sokszor azt hiszem, több bennem a hiba, mint az összes körülöttem élő emberben, de azt akarom, hogy te ezeket ne lásd. Hogy mindig én legyek a lány, akivel a Petőfi szobornál találkoztál, én legyek az, aki kacsát sütött neked, meg az is, aki mindig sírva kér bocsánatot. 
Azt hiszem, megint jól jönne egy ölelés tőled. Mikor érsz már ide? Mikor csörög végre a kulcs a zárban? Minden nélkül töltött óra kétszer olyan hosszúnak tűnik. 
Feltétel nélküli szeretettel... így szeretlek én téged.

girl and photography kép

2016. december 27., kedd

Tévedés

Különös, milyen könnyen elfelejtjük, milyen boldogtalannak lenni. Úgy gyűrjük az érzést az agyunk leghátsó szegletébe, mintha nem is lett volna. Aztán valahogy mégis előtámolyog, és megrohamoz minket. Napokig foga tart, nem enged és rág minket, mintha mi lennénk számára a legfinomabb falat. A veszekedés nem úgy jön, mint a filmekben. Nem kopogtat, nem jelez. Egyszerűen csak kézen fogják egymást Boldogtalansággal, két ember közé állnak és vérengzésbe kezdenek. Ilyenkor előtörnek belőlünk az acsargó kutyák és karácsonyfástól, mosolyostól, ajándékostól magukkal visznek minden szépet. És hogy mi marad nekünk?-kérdezhetnéd: az, hogy üresnek és jelentéktelennek érezzük magunkat. Ezenkívül extraként a zsebünkben lesz némi taknyos zsebkendő. Tévedés a másik dolog is, hogy minden veszekedés békülős szexbe torkollik. Neeeem, barátom. A valóságban végül valaki elalszik a két ember közül, és hangos horkolással tölti meg a feszültséggel teli levegőt. Ilyenkor úgy tűnhet, nem is történt semmi, pedig igen. Ezekben a pillanatokban jövünk rá arra, hogy létezik egy nagyon rossz oldalunk ami csak pusztítani akar, és hogy a másik sem különb nálunk. Mondhatnám, hogy tékozlók vagyunk, és időről-időre felégetünk magunk körül mindent, de nem takarózhatunk folyton ezzel! Ez nem mentség semmire! Sem a másikhoz vágott szavakra, sem a csendes dacra, ami bennünk lapul. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy megtanul bocsánatot kérni, vagy sem. Egy mondás azt tartja, hogy az kér elnézést, aki jobban szeret. És szeretek erre gondolni, mikor állok egy régi fürdőszoba küszöbén, miközben kimondom a szavakat, majd várom, hogy megkapjam a ,,feloldozást", és azt halljam: ,,semmi baj".
girl, hair, and vintage kép

2016. december 13., kedd

Vissza

Jó rég volt, nem igaz?! Ujjaim nem haladnak olyan gyorsan a billentyűzeten, ahogyan az egy írópalántától megkövetelhető. Csak magamat vádolhatom, hiszen annyira túlvállaltam magam az év utolsó hónapjára, hogy a karácsonyi díszek csak hevernek szótlanul a dobozban, én meg hetek óta kerülgetem, mert nincs időm őket kitenni a lakás különböző pontjaira. Ha jól átgondolom, tulajdonképpen két munkahelyem van, ha a házimunkát leszámítjuk, akkor is. Fél ötkor rohanok a munkahelyről a buszmegállóba, és igyekszem nem elaludni a húsz perces út alatt, pedig tudom, hogy ennyi pihenés sokszor életmentő lenne. Aztán otthon a felnőtt dolgok jönnek, és én hűségesen, szeretettel főzök, mosok, takarítok. Éjfélig meg horgolok, és mostanában felmerült bennem a gondolat, hogy ez kicsit már ,,fútószalagos gyártás", hiszen csak morgok, hogy még sem ezzel, sem azzal nem vagyok készen.
Felaprózódtam, és csak kapálózók szüntelen. Számolom a napokat az ünnepekig, amikor végre újra visszatalálhatok ahhoz a Vikihez, aki a lelkem mélyén vagyok. Azt várom, hogy ezzel együtt az ihlet, vagy Múzsa kisasszony is megtalál, mert unom már ezt a tehetetlenséget. Hiába ülök a villogó képernyő előtt, egyszerűen nem jönnek a szavak, és attól tartok, hogy kifogytam a mondanivalóból. Elfogytak talán belőlem a betűk és a végén lehet, hogy csak álom marad az, hogy az írás lesz a munkám. Most biztosan hálátlannak gondoltok, bár ez szívetek joga, mégis próbálom megvédeni magam, mert egyszerűen úgy érzem, muszáj. Olyan ez, mint valami belső késztetés, egyfajta kötelesség, ami arra sarkall, hogy vegyek fel egy páncélt, húzzam fel a boxkesztyűt és küzdjek meg magamért!
Az igazság az, hogy minden gondom és bajom abban gyökerezik, hogy egy nap csak 24 órából áll, és hogy a szervezetnek szüksége van az alvásra. Olyan jó lenne minden napot úgy megélni, hogy arra emlékezzünk mindig! Amin változtatni tudok az az időbeosztásom. Meg kell tanulnom nemet mondani, magammal foglalkozni, nem a gondokkal törődni! Fel kell idéznem, milyen koncertre járni. Milyen szórni a pénzt, és koncerteken sörözni. De ehhez az kell, hogy egy napig csak aludjak, egyek és vegetáljak. Az emberek többsége biztosan az én cipőmben jár. Az év végi kimerültség ez. Azt hiszem így hívják. Hát nálam ez most nem kopogott, hanem egyenesen rám rúgta az ajtót. Lassan majd csak sikerül kitoloncolni, és visszaszerezni a birodalmamat. 
girl, hair, and red kép

2016. november 15., kedd

11.15.

Már csak épp hogy összeszorulok szívtájékon, ha arra gondolok, volt már más is olyan fontos az életedben, mint én most. Ilyenkor persze megszólal bennem a hang, hogy én magam sem éltem egyedül, de azért kicsit még mindig bizserget a tudat. 
De a mai nappal bátran kijelenthetem, hogy már nem zavarnak a régi írásaid. Tudom, hogy velem maradsz, hogy együtt éljük majd le ezt a rövid kis életet, ami nekünk jutott, és majd közösen építjük fel a házunkat, én majd gyerekeket szülök neked, te meg esténként mosolyogva érsz haza a munkából, mert szereted a családodat. Nem is tudnám  másként elképzelni ezt. Mi már összetartozunk. Úgy fonódott össze életünk minden apró része, mint egy erős kötél. Szálanként, centiről centire. 
Időnként elgondolkodom azon, hogy mi lenne most veled és velem, ha annak idején nem ismerjük meg egymást. Lennénk olyan boldogok, mint most? Hol tartanánk? Itt élnénk egyáltalán ebben a nyüzsgő városban? És vajon tudnám-e, hogy a világon van egy férfi, aki mellett maradéktalanul elégedett lennék? Nem tudom, de el-eljátszom a gondolattal, mert ilyenkor jó arra gondolni, hogy ölelsz át, mikor hazaérek hozzád, hogy vacsorát főzöl nekem, meg hogy éjszakánként álmodban is azt suttogod, hogy szeretsz. 
Persze tagadhatatlan, hogy olykor vannak nehézségeink. Vitáink, és nézeteltéréseink, de ezek abban gyökereznek, hogy annyira hasonlítunk egymásra, amennyire. Kicsit egymás tükörképei vagyunk. Jó és rossz tulajdonságokban egyaránt. 
Szeretnék elbújni veled a világ elől, mert akkor minden olyan jó. Nem gondolok munkára, pénzre meg gondokra. Csak te vagy meg én, mint egy-egy atom, ami ha összeáll, akkor jelent egy egészet. Néha szeretnék magamról olvasni nálad. Milyennek látsz, mit gondolsz, mit érzel? Eszedbe jut olykor, hogy milyen lenne nélkülem? Vajon rajongsz-e úgy értem, ahogyan én érted? Írásban mindent könnyebben mondunk el, és ha már írtunk a másikról, akkor az megmarad az ,,utókornak". Nem vagyok az a fajta, aki a szerelmet kipakolja a kirakatba, de jó lenne arról olvasni, milyen fontos vagyok neked. Az egyetlen kárpótlás tudod mi? Hogy szavakkal minden nap megkapom ezt tőled. Mert azt mondod, hogy szép vagyok, hogy imádsz, hogy okosnak tartasz, és jól esik, mikor hallom, hogy a családodnak rólam mesélsz. Azt hiszem, nem is tudod, milyen jól is esik ez nekem. Ilyenkor titokban mosolygok, és repes a szívem, mert ahogy mondani szokás: ,,megfogtam az Isten lábát".
Egyszer pedig ígérem, megtanulom, hogyan kell magam nem másokhoz hasonlítani, hogyan fogadhatom a hiányosságaimat. Ígérem!
Kép tőle: فاطمة عبدالله

2016. november 7., hétfő

Rendezni

Na kérem, ezt hívják úgy, hogy alkotói válság... Üres a kreativitás fiókja a fejben, mint valami kimosott befőttes üveg, aminek egyetlen funkciója, hogy fölösleges kacatokat dobáljunk bele, mint például a párját vesztett fülbevalót, vagy lekopott pöttyű dobókockát. Mondhatnám azt, hogy minden író, meg írópalánta (mint én) átesik ezen a sivatagos korszakon, de sajnos nem voltam még a sajátomon kívül senki más bőrében, így inkább hagyom az értelmetlen véleménynyilvánítást! Kesereghetnék, hogy nem jön az ihlet, meg a múzsa (azt egyébként tudtátok, hogy születnek ma már Múzsa nevű lányok?), de nem teszem, mert a panaszkodástól gyenge embernek érzem magam, és még boldogtalanná is tesz. Egyszerűen csak próbálom kívülről figyelni magam, hogy hol rontom el a hétköznapjaimat. Hogy hol vannak azok a törött létrafokok, amikbe újra meg újra beverem a könyököm meg a térdem. Eddig, bevallom őszintén: semmit nem találtam, pedig esküszöm, hogy nagyon figyelek! 
Egyszer azt olvastam Kingtől, hogy akkor is írni kell, ha nincs miről. Az elmúlt hetekben vajon a bevásárlólista meg a feladatott levelek számítanak? Mert kb. ennyit sikerült magamból kisajtolnom. Megint olyannak érzem magam, mint akit letettek valahol abban a fentebb említett sivatagban és víz meg naptej nélkül utamra bocsátottak. Hát hol van a legközelebbi oázis? És miért nem érek már oda lassan? Szemeimmel keresem az irányt jelző táblákat, de egy sincs a közelben. Így hát csak bolyongok, és lehet, hogy emellett a dűne mellett már kétszer-háromszor is elmentem. Mégis hogyan lehet egyiket megkülönböztetni a másiktól?
Mostanában azon is elgondolkodom, hogy talán nem is az a fajta nő vagyok, aki képes megírni elejétől a végéig egy könyvet. Lehet, hogy az a novellás, gyereknevelős típus vagyok, aki szülés után csodás gyerekkönyveket ad ki, olyan könnyedséggel, amiről most még nincs is elképzelésem... Azt hiszem ezzel is megelégednék, csak ebből a jelenlegi állapotból tudnám magam kihúzni. Mert hiába szeretnék segítséget, tudom, hogy ez csak úgy megy, ha saját magam vakarom ki ebből a szarból.
Ráfoghatnám a lelki válságomat arra, hogy most csöppentem bele a munka meg a felnőttség világába, de nem húzhatom másra a vizes lepedőt! Lehet, hogy túl gyenge vagyok ehhez az egészhez, és túlságosan kényelmesen éltem eddig a saját magam kreált világban... Mint valami bebábozódott rovar a meleg nyákban. Jó volt, és most vissza is sírom. De bízom benne, hogy valamikor a közeljövőben végre rendezni tudom a soraimat. Az életben és a papíron egyaránt. Mert ez minden vágyam.

coffee, book, and vintage kép

2016. október 24., hétfő

Szívütés

Csókolni a vaksötétben, tenyerem alatt érezni forró húsodat. Egy ölelés, ujjak egymásba fűződése. Az utcák már hidegek, cipőink alatt recsegnek a száraz falevelek, és két csók között az aszfalt fehérre festett sávjain egyensúlyozunk, próbálunk egymástól távol kerülne, aztán újra megtalálni a másikat. Még szédülünk az első csókoktól. Ujjaimmal a mellettünk futó sövénybe tépek, leveleit morzsolom izgatottságomban. Akkor még nem is tudom, hogy ezek az első csókok végtelen sok felé vezetnek. Egyszer csak elkapod a kezem, megpördítesz, mintha valahol halkan Sinatra szólna, és homlokod az enyémnek támasztod. Tudom, milyen új ez neked, hiszen elárultad. És ha nem mondtál volna semmit, akkor is rájövök, mert mindent elmesél, ahogy rám nézel, ahogy felém nyúlsz és megcsókolsz. A számban érzem az illatod, megszokom lassan, hogy mindig körbeleng. Tőlünk néhány méterre autó kanyarodik be a sarkon, mire szétrebbenünk, és te az út jobb, és a bal oldalára ugrok. Megvárjuk, hogy elmenjen, és ismét a csíkokra állunk. Mondtam már, hogy azóta minden sávjelzésről te jutsz eszembe? Furcsa nem? Talán már nem is emlékszel erre az apró részletre, de bennem úgy él, mintha tegnap történt volna. Mintha azok az első csókok csak egy pillanattal korábban csattantak volna el, pedig már eltelt egy év. Most már nem félek, hogy elveszítelek. Csak néha ver mellé a szívem. 
Forrás: Fortepan