2012. június 30., szombat

Indulj el egy úton...

Ha engem kérdeztek, a legszebb napszak az éjszaka. Titokzatos, fülledt, illatokkal, és hangokkal teli... Minden él körülöttem. Az apró bogarak, amik nap közben nem merészkednek ki lakóhelyükről, most bátran adnak ki magukból hangokat.
A csillagok ma fényesen látszanak, egy felhő sem takarja őket. A Hold éhesen bámul rám, mikor a lépcsőn ülve hallgatózok. Szeretem az éjszakákat. A hosszú sétákat, mikor a papírvékony talpú cípőben, már fáj a lábam, a táncokat, amiket rajtunk kívül senki nem lát, a nevetéseink visszhangját... Idegenek cigarettáinak parázsló tüzét, öngyújtóik sercegését, vagy üvegeik csörrenését.
Lehet, hogy csak távolról szeretem figyelni, mit csinálnak az ismerelenek, de attól függetlenül érdeklődve teszem ezt.

Nyomasztó belegondolni, hogy életünk egy harmadát alvással töltjük. Ha tehetném, folyamatosan ébren lennék, le sem hunynám a szemem. Minden percet kihasználnék, hogy éljek... Hogy mikor majd végre lecsukom a szemem, tudjam, hogy mindent megtettem azért, hogy valóban, olyan istenigazából éljek.

Ma megnéztem egy filmet. Egy lányról szólt, akivel elhitették, hogy csak hetei vannak hátra. Megtanult élni... Megtanulta, milyen akarni, sóvárogni, áhítozni valami után.

Szeretnék olyan nyitott szemmel járni, mint azok a festők, vagy művészek, akik látják mindenben a szépet, a megörökíteni valót. Ehhez olyan látásmód szükséges, ami vagy van már születéskor, vagy soha nem is lesz meg az emberben. Rájuk képes vagyok csodálattal nézni.
Ahogy megyek az utcán, szeretek találgatni, vajon ki hogyan látja a világot. Általában a gyerekek azok, akik még képesek élni. Minél felnőttebbek vagyunk, annál inkább elveszítjük erre való képességünket.

Most, ahogy beszívom a bódító illatokat, úgy érzem, minden porcikám él  a lábujjamtól egészen a fejem tetejéig. Vágyakozó vagyok... várok... de valamiért békét érzek, talán még megnyugvást is... Holnap majd ráérek foglalkozni mindennel... Ma éjszaka csak... egyszerűen...élni vágyom...

2012. június 29., péntek

,,Ne kösd le képzeleted szárnyait! Merj repülni, és merj örülni az agyadban megszülető minden bizarr, lángoló gondolatnak!"

        Van, hogy csak  a fantázia ad némi reményt a kiútra... Hogy felejts nem kívánt dolgokat, elmenj egy másik helyre, ahol jobban szeretnél lenni... bárhová...akárhová...
        Csak fekszel az ágyadban, mozdulatlanul, tekinteted mereven a plafonra szegezve... félsz még csak pislogni is, nehogy elveszítsd önmagad a nagy széthullásban. Egy könyv fekszik a mellkasodon, gerince már több százszor behajtva ugyanannál az élnél... nem tudod tovább olvasni, mert egyszerűen nincs hozzá kedved... ahogy semmi máshoz sem... Tömege egyenletesen süllyed rajtad, akárcsak a mellkasod, légzésed ütemére.
         A falakon észreveszel néhány hibának számító repedést... semmi nem tökéletes.
         Veszel egy mély levegőt, tüdőd megtelik az életet adó oxigénnel, kis feszítést érzel odabent... Jó így... Ahogy visszafolytod a lélegzeted, halántékodon dobolni kezd néhány ér... szívverésed lelassul, menti az életfunkciókat... ajkad mosolyra görbül... becsapod a saját tested...
         Aztán mikor már a szédülés környékez, kiengeded az elhasznált levegőt, mint egy robbanást... A levegő édesen áramlik ki és be... Mintha nem csak 30 másodpercig lett volna megvonva tőled... A tüdőd pedig nem tud olyan gyorsan változni, ahogy arra szükséged van... Nyomást érzel a bordáid mögött...
        Kis fájdalom, de valamiért könnyűvé tesz.
Ilyen kis fájdalom a képzelet... Mert tudod, hogy ami a fejedben tombol, nem létezik, és talán csak papíron fog majd egyszer... ha szerencséd van... Hát, ha nincs, akkor csak egy polcon fog pihenni, mint ami semmit nem ér... De ha egyszer  a kezedben foghatod, bizonyítékként, hogy érsz valamit...Igen...Akkor érzed, hogy volt értelme a  buszon kibámulva betűkön és szavakon járatni az agyad...
       Mint a levegő, ez is nélkülözhetetlen, hogy létezz, hogy újra és újra keresztülmenj megpróbáltatásokon, érezni, hogy tenned kell ami soron következik. Mert ki kell magadból adnod, ami nem hagy nyugodni... Karaktereket, sorokat, vagy csak szavakat, amik cetlikre vannak firkálva, aztán a zsebedben pihennek a  következő mosásig, mikor is előkerülnek.
       Azt hiszem csak így van értelme élni... Hogy átadod magad a  képzeletednek bárhol, ahová az élet sodor...Aztán meg?
       Majd lesz ami lesz!

2012. június 27., szerda

Folt folt hátán

Ha becsukod erősen aszemed, amíg meg nem látod azokat a színes, feléd közelítő absztrakt foltokat, olyan mintha nem lenne semmi, csak a tér végtelensége, és te vagy  a központ, ami felé áramlik minden.

Pedig te is csak egy folt vagy  többi között.

Nincs mozgás, csak stagnálás, várakozás, néha hosszabb rövidebb ideig vágyakozás. De csak folt vagy. Lehet hogy szürke, lehet hogy élénkvörös, de ezen a tényen nem tudsz változtatni.

Viszont rajtad áll, hogy elindulsz-e vagy sem, és ha igen, akkor melyik irányba.

Én szeretnék tartani valamerre. Közelíteni egy apró fénypont felé, ami talán a sajátos megváltásomat jelenti, bármi legyen is az. Látni akarom, hogy előttem lassan véget ér a tér, és ha visszanézek, már mögöttem van  a végtelen.

Nem kellene hogy érdekeljen, melyik foltnak ütközök neki, vagy taposok át rajta, de mindből marad rajtam egy kevés szín, és lassan már úgy nézek ki mint egy paletta. Elvesztem a saját színem, és kapok valami keveréket,a mit mások formáltak.

Talán ez a sorsunk. Hogy formálódjunk,ha kell, mások által.

2012. június 25., hétfő

Esik eső karikára... valahogy így van, nem?

Imádom az esőt.... Az ablak mögött, mikor ködös reggeleken csak szemerkél, olyankor a legszebb.. mintha misztikus lenne, varázslatos... Kedvelem a sok színes esernyő bohókás forgatagát, amik a belváros utcáin bosszankodva verekszik át magukat a  tömegen. Vicces,mikor az idős néniknék nincs esernyő a hirtelen záporban, és nem röstellnek felkapni magunkra bevásárlószatyrokat. Olyankor mindig mosolyognom kell...
,,Add már Uram, az esőt..:"
Ma egész nap ez járt  a fejemben, és tessék, már úgy értem be a ház ajtaján, hogy átfagytam az esőtől. De nem bosszankodom, van elég más dolog, ami miatt lehet.
Szeretem az esőt...
Olyankor mindig bensősőges idebent... Az ember bekucorodik egy bögre forró teával, bekapcsol egy filmet, vagy maga elé veszi a kedvenc könyvét.
Én így szeretem legalábbis eltölteni ezt a  rövid időt, mikor a parányi vízcseppek megnezítik a kinti boldogulást.
Szóval igen. Akárki akármit mond, az eső szép, még ha sáros, és ragacsos is, akkor is!

2012. június 24., vasárnap

Csak ami eszembe jut...

Nem hiszem, hogy baj, utálom az embereket. Na jó, persze vannak kivételek, de ezen a földgolyón a népességnek ez csupán egészen apró, elhanyagolható része. Szeretem a tegnapokat. Azok mindig egyszerűbbnek tűnnek, mint a mák. Nem könnyű újból és újból összebarátkozni idegen arcokkal, elfogadtatni velük magad, megérteni, amit beszélnek. De mégis mindig ugyanebbe a helyzetbe keveredünk bele. Jön egy ismeretlen, ránk köszönöm, beszélünk a semmiről, aztán idővel eldőlik, hogy a lelkünk hasonló-e, avagy sem. Általában ez az utóbbi igaz. Talán tényleg igaz, hogy nem kapok vissza annyi szeretet, mint amit adok, de hát ilyen vagyok, nem tudom dekákban, vagy grammokban osztani, csak mértéktelenül. És ez szomorú...  Próbáltam én már nem segíteni, elhanyagolni a körülöttem éldegélőket, de nem megy sokáig, csupán ideig óráig.

Nos, hát igen...

Ez elég elég ellenmondásos azzal, hogy utálom az embereket, néha még én sem igazodom el az érzéseimen, amik sokszor gondolatokká formálódnak. A baj az, hogy túlzottan ragaszkodom. Az egyik főiskolai tanárom azt tanította egyszer, hogy a hozzám hasonló típusú emberek a ,,függők". Vagy a szüleiktől, vagy a barátaiktól, vagy a párjuktól, a lényeg az, hogy függők.

De ha szeretek, akkor olyan, mintha a szívem túlnőne  a testemen, nem férne el bennem.... És az annyira jó... Kárpótol mindenért, ami tegnap történt, ma történik, vagy holnap fog történni. Egyszerűen várom, hogy mikor robbanok már szét attól, amit érzek.
Sokszor csak nézek ki az ablakon, akár napontaa milliószor is, hogy sétál-e felém Ő. Figyelem, a buszokat, a vonatokat, a megállókat, hátha látom. ÉS amikor hazatérek a munkából, ő pedig vár rám a vasútállomáson álmosan, kissé nyúzottan, az mindennél többet jelent.
Egy valamit tudok. Hogy most ahogy ezeket a sorokat írom, idétlenül mosolygok, mert erre gondolok. És majd ha néhány perc múlva ismét felidézem magamban, akkor is ez fog történni.

Igen... Utálom az emberek nagy részét, de végtelenül ragaszkodom, és szeretek...

,,Gyűlölök és szeretek, s hogy miért teszem? Én se tudom, hidd! Bennem történik, s kínja keresztrefeszít."