C6H12O6 + 6 O2 = 6CO2 + 6 H2O

Minden menjen a saját medrében
Buszajtók választanak el tőletek
Hátraülnék egyedül a koszos ülésbe
Csak hogy ne lássam mosolygó képetek
Tompán csillogó tavak, magányos, görcsös fák
Ez maradt már csak, meg egy régi, képzeletbeli barát
Mert észre sem veszitek, de már nem vagyok köztetek
Elmém szabadan vágtat, a világban körbe-nézeget.
Olykor borszeszégőknél égetett lakmuszpapír-lapok
Máskor kémcsövekben ragadt jódkristály vagyok
Néha fontos voltam, máskor lehagyott ékezet
Elfelejtett, elrontott oxidációs képletek.

Magadnak

Megtartalak magamnak, nem adlak ki másnak.

Csak hogy ne legyen vége ennek a boldog egymásba-fulladásnak.

Furcsa szimbiózis ez, de nem egy békés együttélés

Mint a gomba és a fenyő, kik egymáson, a másikért él

Nem plakátolom ki a szerelmet,nem való az másnak
Engem ne beszéljenek ki az idegen szájak

Mert tényleg: ,,vagyok én mint minden ember, fenség"

Mégis fejet hajtva csendesedem a boldog összeforradásért

Csönd

Ezer színben tündökölnek a tarka réti virágok. Én meg ott fekszem kiterülve, hátamon még érzem a nyers föld hidegét. Néhány hajtincsemet a fűszálak közé borzol a szél, jelezve, hogy élek.Valahonnan távolról vonatfüttyöt hallok, de az emberek zsongása nem hallatszik el hozzám. Túl vagyok én már azon a bizonyos árkon és bokron. És most tenyeremmel egy marék földet morzsolva igyekszem egybeolvadni azzal, ami körülvesz. A Nap néhány perce még éppen fölöttem járt és az arcomat melegítette, most már csak a homlokomat éri, de a bőrömön még érzem a simogatását. És lassan, a fényes pénzérmére hasonlító korong alábukik a látóhatáromon, én pedig tudom, hogy ideje hazamenni, mégis fekszem ott tovább, a majdnem térdig érő fűben, és a színes virágok ágyában, és hallgatom, ahogy feléled az éjszaka. Hangjai betöltik a világomat, az illatok erősebbé válnak. Vonszolva bár, de ülő helyzetbe tornázom magam, és körbenézek. Valahol az égen egy repülőgép apró fénye világít, messzebb pedig néhány utcai lámpa mutatja az utat. Én pedig akárcsak az éjjeli rovarok, megbabonázva állok talpra, hogy a fények között újra hazataláljak...

,,Én csak szeretnék olyan erős lenni, mint az a nő, aki csak a szájába harap ha valami fáj de fel nem szisszen, nem nyavajog, csak emelt fővel sétál tovább, mondván: minden rendben lesz!"

(B. tollából)

.

Tudod honnan tudom? Hogy a szívem összefacsarodik a gondolatra. És legszívesebben elásnám magam, hogy felettem csak föld és víz legyen, és aludnék, amíg el nem múlik ez a fájdalom szívtájékon. Tudod, honnan tudom? Onnan, hogy megsiratnám a fehér foltot a fényképek helyén és hogy a kis táska mindig üres lenne. Tudod honnan tudom? Hogy a szívemet a legporosabb zugba tenném, hogy már senki másé ne lehessen. Tudod honnan tudom hogy szeretlek? Onnan, hogy sosem gondolkodtam a válaszon...

Adjatok levegőt.

Message

Térképet köthetnél össze a hegeimből, mint a keresztrejtvényben a zsiráf, vagy a jegesmedve képe. Egyik másik úton nagyobbat estem a kelleténél, mint gyerekként a görkorcsolyával. Te meg újból és újból megpiszkálod a fehér részeket, tűvel szúrod át őket. Csak hogy érezzem. Mert szereted, ha érzem, tudsz még ilyet csinálni. És mindig meglepve látom, még csak észre sem veszed, hogy valami baj van, hogy szemem alatt sötét karikák éktelenkednek, körmeimről pedig foltokban pattogott le a lakk. Felhasított gondolatok éktelenkednek néhány papírfecnin, vagy a kitörölt üzenetekben, mert várok valami szép szóra, amivel ismét képes vagy kiengesztelni. De hallgatsz, némán firkálod az életed, én meg ki tudnék futni a világból, mint egykor a pasi, aki körbefutotta a Földet.

Mások meg csak azt látják, hogy milyen jól tartom magam, ha egyedül vagyok, pedig belül kong bennem valami üresség, ami semmihez nem fogható. És most ismét úgy érzem, ez a tátongó űr elkezd bekebelezni, és majd valamikor, mikor kedve tartja kihány magából, ...  csak elölről kezdjük...

Talán most érzem azt, hogy be kellene ezt fejeznem. Hogy írnom kellene ugyan,de már nincs kinek, vagy nincs miért. Szavaim már a másokéi, én pedig üres tenyérrel kéregetnék valami tanácsot, mint a debreceni állomáson a földön ülő hajléktalan. Mert most nem vagyok rátok kíváncsi.

Amiben benne van a boldogságom

Csak szeretnék boldog lenni. Mindent felemésztőn, mint bármelyik más tékozló ember, aki csak a saját hedonizmusával törődik. Írhatnék most sorokat, hogy milyen is a boldogság. Hogy lepkeszárnyon érkezik vagy belopódzó napsugár formájában. Szép szavak között a betűk hasában megbújva, vagy csendes ringatózás közepette, egy eldobott kavics vízköreiben. De neked, nektek biztosan mást jelent. Mert ha most lehunyjátok a szemeteket, tudni fogjátok, mi is az a boldogság, de leírni lehetetlen. A nagy írók ezért nem tudják papírra vetni. Mert a boldogság bonyolultabb, mint a szomorúság. És ha ez megjelenik, mindent mást elfelejtünk, mintha soha nem is lett volna. 

Hogy nekem mi a boldogság?

Megmutatom:

.

.

.

.

.

-harmatcseppes fűben lépkedni egy nyári hajnalon

-utazáshoz pakolni kicsivel reggel 3 óra után

-elveszni a könyvekben

-ha meghallgatnak

-ha megértenek

-ha megszeretnek

-ha viszont szerethetek

-ha én lehetek a legfontosabb

-csendes ajtón kopogás

-kényeskedés erős karok alatt

-megtanulni ismeretlen dolgokat, mert kitárul a világ

-zenében megtalálni önmagam

-egyedül futni köröket a hidegben

-a jó ételeket és a teát

-a ködöt

-felfedezni más szemében a boldogságot

-ha adhatok valamit, aminek mások örülnek

-ha néhány mondatomra emlékeznek

-ha azt mondják, ,,van bennem tehetség"

-ha verset olvashatok

-ha álmodom

-Te vagy az én boldogságom.

.

.

.

.