Vattacukor

Erősen fogtad a kezemet, -biztosan érezted a vérem ütemes morajlását is- és vezettél tovább a nyüzsgő  emberek vidám forgataga között, én meg éreztem, olyan vagyok, akár egy kisgyerek. Aztán álltunk egy kicsit a sorban a vattacukros előtt, majd a kezembe nyomtad a hatalmas rózsaszín cukrot, mert tudod, hogy mennyire szeretem. Én meg tépkedtem a padon, majd a számba gyűrtem, mint a szeretetet. Mosolyogva néztem, ahogy a te kezed is beletúr a vattába, de mégis azt mondod, nem érted, mit szeretek benne annyira.

A gyomrom izgatott görcsben feszült egész este, és boldogan gondoltam arra, hogy ha hazamegyek, a tőled kapott rózsák ott fognak várni a vázában, száruk hálásan szívja fel a vizet. 

Ácsorogtál velem, én pedig minden gyerekre rámutattam, hogy..,Nézd! Nézd!". Te meg nevettél, vagy adtál az arcomra egy meleg puszit.

Néha hihetetlen még számomra is, hogy mennyire szeretlek. A rendetlenséged és a rigolyáid ellenére is. És tegnap eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtad, nem mered elhinni, hogy valaki ennyire szeret. 

És téged... én szeretlek a világon a legjobban.

Szív-virágok

Megfakult az értelem, és az érzelmeket csak színesebbé tette. Padokon ücsörögve ez az utálatos ember-ség valahogy könnyebbnek tűnik kívülről látva. Émelyítő ami itt folyik, de valahogy az ember nem tudja elfordítani a szemeit róla, akárcsak a balesetekről, vagy a napfogyatkozásról. Tudja hogy egy idő után akár meg is vakulhat, mégis kockáztat. Figyeli a város betontömbjeit, a panelrengetegeket. Tudja, hogy ernyőzni kellene az arcát, mégsem teszi, mert képtelen rá. Mint ahogy a pornó is egyre betegebb. Eltorzult, elkorcsosult emberi maradványokat, állatias ösztönöket mutat. Csak azért, mert ilyen, és kész.

Az egyetlen mentsvár azt hiszem tényleg a szerelem. Mert beborítják a testeket a kinyíló szívvirágok. Az olvadék eltűnt már rég a fűben és a szántott földekben, meggyökerezett a fák vaskos gyökereiben, elpárolgott a macskakövek réseiből.

Szirmot lebontani szirom után, mindig azt mondva, hogy szeret. 

Ez az, ami miatt megbocsátjuk az emberiségnek, hogy létezik.

Kis búcsú

A feszültség nem csak a Stephen King könyvekben létezik. Ma erre jöttem rá. A gyomorgörcs, meg a kapkodó tekintet a lapokon kívül is megszülethet valakiben, ha azt érzi, távolodik tőle az addigi világa. 

Mert mi lesz vele ezután? Ismét ki kell magából vajúdnia hosszú hónapokon, esetleg éveken keresztül valami most még ismeretlen közeget? 

Hazudnék én is, ha azt mondanám, nem fáj mindent a hátam mögött hagyni megint. Az utolsó (kihagyott!) napot a főiskolán, meg a könyvtár szoros, roskatag polcait. Ismét 3 év ,,tanulópénz". Vagy te máshogy látod? Sajnálom azért, hogy nem kezdhetem elölről. Mint mindenki, kijavítanám az elkövetett hibáimat. (és a finnt sem venném fel többé tárgynak)

Olyan melegem volt ma hajnalban. Az égett bőrömet a lepedő ráncai gyűrték fájdalmassá, a lábam a takaró huzatába gabalyodott, de nem bírtam mozogni. Inkább próbáltam visszaaludni, nem figyelni a redőnyön átsütő fénycsíkokra, amik így hajnalban olyanok, akár az űrhajók fényei, mielőtt gabonaköröket rónának a földekre. 

De én csak feküdtem és arra gondoltam, milyen jó lenne megint a levelek között gázolni, egy erdő fái között madarakat hallgatni, meg enni a szendvicseket, amiket apám csinált minden reggel 5-kor.

De a három évnek vége lesz lassan, és el kell kezdnem egy újabb periódust. De vajon menni fog-e? És ha igen, akkor ugye szeretni fogom? Kérlek, mondd, hogy igen! Lesznek még végigcsodálkozott koncerteim, színházaim, meg csillagnézéseim. Igaz?

Remélem. 

És azt hiszem most ez a legtöbb, amit elvárhatok.

,,Moja mila"

Zsálya, rozmaring néhány virágcserépben, egy zománcában lepattant hamuzó meg valami giccses balatoni hűtőmágnes. Ezek kellenek, hogy otthonod legyen. Hogy a magadénak tudhasd. Nem olyan ez, mint ülni a város szívében, miközben az emberek napszemüveg mögé bújva jönnek-mennek, rágókat taposva a földbe. Az csak a világ egy része. De nem az a szeglete, ahová szíved szerint szaladsz egy fárasztó nap után.

A falak mögött suttogva hangzik el, hogy ,,Moja mila", és hogy ,,indiánok és királylányok között" kedves vagy a szívemnek. A falak beszélni tudnak. Csak tedd a füled a festett részekre, és hallani fogod a gyerekek kacaját és gügyögését, szerelmes mondatokat, éhes lakomákat, vagy zajos veszekedéseket.

Olykor a sötétben fekve szeretem azt képzelni, hogy ami körülvesz, soha nem tűnik el, mégis felötlik bennem, hogy ha mi mind meghalunk, lesz majd valaki, aki úgy szereti ezt a házat, ahogyan mi? Megnyugtató a gondolat, hogy igen... biztosan. Mert ezt a kertet, ezt az udvart, a házat, a meggyfákat csak szeretni lehet.

Egy karóra kattogása mosódik össze a konyhabeli nagy ketyegőével. Az idő éppen úgy telik mind a kettőben. Talán a világ összes többi órájában is. Számolom egy ideig a magas majd mély tiktakolást, majd a saját órámat a vitrinbe teszem. Az üveg elnyomja a hangját, így végre csönd van. A nagy óra sem hallatszik be a zárt ajtókon keresztül. 

Szeretem a csendet. De a nevetést is éppen annyira.

Ha az életben...

Az ablakban ülve, a lábam kilógott a kertbe. Meztelen lábujjaim a lila kardvirágok csúcsát súrolták akárhányszor megmozdultam. Néztem a szomszéd gyerekeket, akik bandázva sétáltak fel-alá az úton, majd mikor egy kocsi gurult el mellettük, egészen a kapuk tövéig lehúzódtak.

Valamikor én is ezt csináltam. Magamba szívtam a kora-nyári édes levegőt, kezembe fogtam a pillangókat. 

És ahogy most néztem az utcámat, ismét felderengett bennem, hogy mennyire is szeretek élni. Hogy hálás lehetek azért, amim, és akim van. 

A kertből felhallatszott egy fűnyíró hangja, meg a szomszéd morgolódása, hogy a gyerekek már megint kiszöktek a kiskapun. Én meg felnevettem, mert eszembe jutott, néhány éve még anyáék hangjától volt hangos az utca. Aztán lassan megtanultam viselkedni én és a testvéreim, és anyáék lecsendesedtek, a kapuban már benne maradhatott a kulcs.

És lassan megszülettek keserves kínlódások árán a saját problémáim. Az, hogy megint elrontottam a süteményt, bármennyire is próbálkoztam, az hogy nem tudom, mi lesz velem egy év múlva, vagy hogy sikerülnek-e a terveim.

Aztán ahogy lehűlt a levegő, megetettem a teknősöket, és megfogadtam, hogy holnaptól dupla adag húst kapnak, mert ma láttam, hogy egy tarka macska lopkodta ki a maradékot a kerti-tó piszkos vizéből.

Később bezártam az ablakot, elsötétítettem. Nem így terveztem ezt az évemet, de erőt adott sok dologhoz, és most tudom, hogy holnaptól még jobban szeretek majd élni.

Mert csak így érdemes.

Mindenható

Egy árva szempilla ragadt az ujjamra, miközben megdörzsöltem álmos szememet. Ilyenkor az a szokás, hogy a hüvelyk, és mutatóujjamat összeszorítom, megtippelem, hogy melyiken marad majd a szempilla, mikor szétnyitom az ujjaimat. És ha sikerül jól totózni, akkor elfújom bele a levegőbe. Ilyenkor kell kívánni valamit.
És ahogy néztem az ujjamat, nem tudtam mit kívánni. Persze, a pénz, meg a béke, meg hasonló klisé-szerű dolgok ott motoszkáltam a fejemben, de nem volt semmi, ami miatt a ,,varázslat" erejét kellene kérnem.

És ez jól is van így. 

A lehúzott ablakon át láttam a lucernával és búzával bevetett földeket, hajamat tépte a szél. Mintha szabad volnék. És abban a pillanatban úgy is éreztem, hogy ha kinyújtanám a kezemet, markomba foghatnám a Napot. Talán meg sem égetne. Vannak percek, mikor az ember mindenhatónak érzi magát. Például mikor egy újságpapírral agyoncsap egy legyet, vagy mikor apró virágmagokat ültet egy konyhakertbe.

Aztán láttam, hogy a természetet lassan újra átveszi az utak kacskaringós semmibe veszése, így összecsaptam a kezemben szorongatott könyvet, és a táskámba gyömöszöltem. Le kellett szállnom, hiszen hazaértem. Pedig szívesen utaztam volna még át néhány várost, pár nyugodt tanyát, hogy ez az érzés megmaradjon bennem.

Mert mindenhatónak lenni a legjobb.