Ülök egyenes háttal a hűvös földön, hátad az enyémnek vetve. Nem akarlak most látni, éppen úgy, ahogyan te sem engem. Hallom a légzésed, és ez megnyugtat, de ezt be nem vallanám neked semmiért,
Veronika. Ma nem tartottál velem az úton, hanem sajátot választottál. Meg is van erre a jogod, de mint ahogyan gyermekként is mondtam: ,,Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!"
És mikor még te is megszeged az ígéretedet, akkor az szíven üt. Hiszen ekkor eszembe jut, hogy akkor a többiektől mégis mit várjak?!
Előttem a lapos képernyőn néhány élet bontakozik ki lassan. Egy-egy házasság, terhesség, gyerekek... És szeretném neked elmondani, mennyire félek attól, hogy talán sosem lesz gyerekem, mert hát ugye sosem lehet tudni, mit szán az élet.
De makacsul hallgatok. Várom, hogy egy egyszerű szóval bocsánatot kérj. Ám a szobát csak a film hangjai töltik be. Peregnek le előttem a kockák, és a félelem, hogy macskás-néniként fogok horgolgatni évek múltán, nem valami léleksimogató gondolat.
Alig várom már hogy felém fordulj, szólj hozzám, és én is ezt tehessem. De most még nincs itt az ideje. Talán el kellene tűnnöd reggelig... hátha mindent elfelejtek, mire a Nap felkel.
