,,Meztelenül kakaót inni, beforogni a világot, szirmokat dobni a lángokba, táncot járni parázságyon."
Néhányszor körbejárom a fát, amit a saját kezemmel alakítottam tökéletes gömb formára. A nagy metszőolló már pihenve tárja szét lábait a puha pázsiton. A munkája a végéhez ért.
Te egy napozóágyon fekszel, tenyereid az ég felé néznek, szemeidet hatalmas napszemüveggel takarod el. A szalmakalapodat most bent hagytad a ház hűvös mélabújában, így hajad koronaként terül szét alattad. Hasadon egy könyv pihen, én meg felkuncogok, mert elképzelem, hogy mikor felocsúdsz ebből a morbid napozás-imádatodból, majd ott lesz a hasadon a nagy fehér folt amit Frei Tamás írása hagyott.
Furcsa alteregói vagyunk egymásnak. Én a szabályos alakzatokat kedvelem, te meg a magad szétcsúszásával az élet szeretetét hirdeted. Jók vagyunk mi így összefolyva. Vagy nem?
-Talán a te neved lehetne Veronika.-fordulok hozzád.
Te kinézel a lencsék alól, és húzol egyet vöröses szemöldöködön.
-Felőlem aztán Gregor is lehetek, csak a Nap érjen!
Újból felnevetek, és végignézek először a te idáig vezető utadon, majd a sajátomon. A kettő valahol a távolban összeér, tudom, és az eleje is ugyanott kezdődött hajdanán. De az enyémet szögletes cserjék, határozott egyenes vonalak alkotják a pázsit egyenletesen nyírva az út mellett...
A tiéd meg?
A gaz mindent benőtt már, csak halványan látszik az ösvény girbegurva iránya. Az egészet vadvirágok nőtték be, a fákon madarak ülnek. De látszik néhány nyom, amit meztelen talpad hagyott, meg a napozóágy lábai.
-Menjünk tovább!-mondom.
Felveszem az ollómat, ami ha élne, talán felsóhajtana, te meg összecsapod a napozóágyat, felnézel az égre, és visszaszaladsz a kalapért a házba.
-Csak mert esni fog.-magyarázkodsz könnyedén, a hónod alá csapod a holmijaidat, és tovább indulunk.
Még néhány lépés előre. Talán holnap ismét egy úton megyünk majd.
