Egyesével tépkeded le a papírfecniket a falról. A post-it-ek már csaknem nagyobb helyet elfoglaltak, mint a portréid. Mindegyiken egy-egy tennivaló, amit ma el kellett intéznem. Nem jöhettél velem, de tudom, hogy gondoltál rám, hiszen máshogy nem is tehetnél... Nem engedném. Talán még fel is pofoználak, ha elfelejtenél akár csak egy pillanatra is.
-Újból terjeszkedhetek! Olyan vagyok, mint Napóleon!-ordítod, mikor az utolsóval is végzel. A földre dobod a többi mellé, de nem szólok, tudom, úgyis én szedem majd fel.
Úgy döntök feladom ma magam, és olyan leszek, mint te, Veronika. Szabad, és életerős, olyan ember, aki nem foglalkozik a holnappal, csak azzal a burokkal, amit a,,ma" köré von.
Az ajtónak dőlök, miközben kinyitok egy doboz sört, és habja a földre folyik. Te meg fogod az öcsénk öngyújtóját, meg a tőle lenyúlt füves cigit, és rágyújtasz. Nem vagy pedig az a füstölős típus.
Mindenütt papírgalacsinok hevernek, mint hullák a csatatéren.
-Legyőztem őket!
-Mondtam én!-újabb slukk. Nekem újabb korty.
De ahogy nézed a földet, és pásztázod a tetteid nyomát, egy galacsint felveszel, kisimítod, és az ágy fölé, a falra nyomod.
-Ezt tegyük vissza azért. Jó?-kérdezed csendben, és most komolyabb az arcod, mint amilyennek megszoktalak.
Bólintok. Nem nézem meg mi van rajta. Majd holnap. de furcsállom, hogy most te vagy a racionális.
Megint felveszel egyet, és a cigid parazsába tartod. Néhány másodperc után apró lánggal égni kezd.
-A többit gyújtsuk fel! Hagy égjen!
Az arcod visszaváltozik, és én nem i tudom hirtelen, hogy a komolyságod valódi volt-e.
