2014. június 16., hétfő

,,Megjöttem Vörös!"-Veronika

Végre!
Egy nagy kartonlapra felírtam a neved, és most magam elé tartva figyelem, hogy özönlenek kifelé az emberek a kapuk mögül. Te vagy persze a legutolsó, aki elhagyja a gépet. Vígan nevetgélsz és beszélgetsz az egyik légiutas-kísérővel, fejeden a kis sapka, ami az egyenruhájuk része. Aztán észreveszel, és otthagyod újdonsült barátodat.
-Megjöttem Vörös!-mondod, és a nyakamba borulsz. Örülök, hogy éppen ugyanannyira hiányoztam neked, mint te nekem. Mikor végre elengedsz, a fejemre teszed a lenyúlt sapkát.
-Nézzenek oda, milyen jól áll!
Ekkor odaér mellénk a stewardess és nevetve megszólal.
-Veronika! Nem is mondta az úton, hogy van egy ikertestvére is!
-Mert nem is az. Ő én vagyok, ő meg én.
A nő felnevetett, mintha tudná, ritka, mikor téged komolyan kell venni. Nem is sejti, hogy most ilyen különleges perc volt ez.

Később, mikor már az autóban ülünk, és vezetsz, hajunkba belekap a szél, a nyakamból a kendőt csaknem kitépi, de nem szólok, hogy húzd fel az ablakot, mert mindig így utazunk, ha együtt megyünk valahová. De mikor le kellene fordulnod az utcánkba, nem teszed.
-Hová mész?
-Még nem tudom.-somolyogsz, és csutkára feltekered a rádiót, amiben valami gagyi sláger megy a nyárról, meg a szerelemről, ami olvadozik, akár a fagylalt.
Órákig csak gurulunk az aszfalton, aztán egy göröngyös, poros úton szántóföldek mellett haladunk el, ahol már térdig érő kukorica, és krumpli terem a napsütésben. 
Végül megállsz, és ahogy kiszállunk, egy levendula-mezőt látok. Minden csupa illat, és szín, érzés, és kedvesség. A te kezed nyomát hordozza.
-Készítettem neked egy kis Olaszországot. Mit szólsz?
Nem kérdezek semmit, és nem is tudok válaszolni. Ismerlek már annyira, hogy ne keressek logikát abban, amit teszel, és ahogyan. Ha azt állítod, hogy a levendulák a te kezeid alatt nőttek gyönyörűvé, hát elhiszem.
Mert a mi szimbiózisunk, alteregó-létünk már csak ilyen.