-Hajtsd be az éleket! Ez az!
Körmöddel végigsimítod az utolsó hajtást is, és a vízre bocsájtod a színes lila papírból készült hajódat. Néhány már úszik a víz felszínén. Egy-kettő már félig elsüllyedt, elázva billeg jobbra-balra.
A tó felszíne rebeg, mintha egy nagy, átlátszó, szerelmes szív lenne. A szél felborzolja körülötte a nádat, mintha egy hosszú érrendszer volna, ami a szerveket védve végzi a munkáját.
Te újabb lapot veszel elő, combodon hajtod szabályosra. Most a napozóágy valahol egy bokor mélyén pihen. Összeért az utunk ennek a tónak a partján, bár látom, hamarosan újra indulnunk kell. Ám addig pihenve nézzük a finom hullámokat és fodrokat, az elsüllyedő papírhajókat.
-Figyelj, gondoltam valamire!-mondod, és nagy táskádból elő is húzol egy piros alkoholos filcet. A még négyszögletű lapra szavakat írsz. Nem tudom elolvasni, hogy miket, csak miután hajót hajtasz belőle. A betűk olyan szavakat alkotnak, amiket most el kell engedned neked is meg nekem is, Veronika. De a te neved nem szerepel rajta, így megnyugszom, hogy még nem kell elengedjelek. Újabb papírt veszek elő, és már tanítalak is ezúttal apró darukat, és sárkányokat hajtani.
