A város apró szökőkútja mellett ülünk egymással szemben. A vízpermet ránk hull, mint a nyári zápor, amit mindketten szeretünk. Kettőnk között a földön egy sakktábla fekszik, rajta már csak néhány bábu. Nekem már csak egy gyalogom van, a királyom, és a királynőm, meg egy futóm. A te oldaladon majdnem kétszer annyi bábu. Nem vagyok jó a kiszámított lépésekben, és ezt tudod is. Így néha szándékosan rosszul lépsz, csak hogy örüljek kicsit, amiért én is lekaphatok a fekete-fehér tábláról egy-egy figurádat.
Pedig tudom a titkod... Hogy minden alkalommal elvernél, ha nem hagynád néha magad.
Az emberek körülöttünk fagyit esznek, néhányan a szökőkút piszkos vizébe lógatják a lábukat, de minket senki nem zavar. Mintha ott sem lennénk. Ezért szeretjük ennyire ezt a helyet. Mert emberek között vagyunk, és mégsem.
-Veronika! Szeretsz egyedül lenni?
-Néha muszáj. Hogy átgondoljam az életet, meg felismerjem, kiben bízhatok, és kit kell félretolnom.
Bólintok, és várom, hogy lépj. Egyetlen mozdulattal megnyered a játékot. Ezek szerint meguntad. Mindig akkor vetsz neki véget, mikor már nem élvezed.
-Tudod mi lenne a jó, Vörös?
-Mi?
-Hogyha az embereket, azt a sok parasztot is úgy tudnám félrelökni, és leszedni a tábláról, ahogyan a te bábuidat szoktam.
-Azt hiszem, igazad van!- mondom, majd egy dobozba lassan beleszedegetjük a játék darabjait. Apámtól tanultam sakkozni, bár sosem tudtam igazán játszani. Túl sok dologra kell egyszerre figyelni.
Te, Veronika hirtelen felállsz, kontyba csavarod a hajadat, és lerúgod a piros tornacipőt, amit már lyukasra hordtál.
-Megígérted, hogy ezt egyszer megteszed, Vörös. Mivel eddig ezt elmulasztottad, ezért megteszem helyetted.-már nevetsz, miközben beleveted magad a szökőkút sekély vizébe. Egy idős házaspár felugrik a közeli padról, nehogy vizesek legyenek. Mások nevetve vesznek téged észre, miközben újból és újból lebuksz a víz alá.
Valóban, tényleg megígértem. De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem volna... Lerúgom a cipőmet...
