A grafitceruza forgácsai árván hevertek az asztal alatt, míg ma reggel ki nem sepertem őket. Nem tűrtem a rendetlenségüket, amit rebelliójukkal okoztak.
-Veronika, igazán abbahagyhatnád a rajzolást, már tele vannak a falak portrékkal!-fordulok
hozzád, mert kicsit idegesítenek a papírlapokról visszanéző élettelen
szempárok. Egyfolytában figyelnek. Vannak köztük ismerősök, régi
barátok, családtagok, és szomszédok. Na meg megannyi idegen, akit csak
kedvtelésből szerettél volna megörökíteni.
-Igen, azt hiszem igazad van!-mondod, de nem hagyod abba a satírozást a kezeid alatt alakuló képen.
A szememből dühösen kifújok egy elkóborolt tincset.
-Néha az agyamra mész.... tudod?
-Már hogyne tudnám! -nevetsz fel, és lesepred magadról a radírmaradványokat a földre és a szőnyegre.
Miközben újra takarítani kezdek, kinézek az ablakon. Az utcán a házak földig rombolva, néhány füstölgő rom, meg pár kóborló ember van ebben az utópisztikus világban. Én meg rád nézek, ahogy a papír felé görnyedsz, és örülök, hogy itt vagy, még ha bosszantasz is.
Bekapcsolom a régi régi gramofont, mert nem bírom elviselni, a csendet. A maszatolásod elvegyül a halk zenével, és már nem vagyok rád dühös.
Hálás vagyok.
