Elkapod a kezem, és gyorsan felhúzol a szalmabála tetejére. Azonnal átfordulok a hasamról, és óvatosan felülök melléd. Magasabban van, mint azt elsőre gondoltam. Az egész mezőt belátni. A közelben egy görcsös, öreg fa ad még árnyékot a lebukó Nap aranyos sugarai elöl.
-Ne kapargasd folyton a szíved!-dörrensz rám, és durván ellököd a mellkasomról a kezem. Szégyellem is magam, hogy valaki, még ha az te is vagy, tanúja a szenvedésemnek. Kedves tőled, hogy elrángattál.
-El kellene utaznod.-szólsz ismét, de hallom a hangodon, hogy már megenyhültél.-Hat hónap úgysem hosszú idő néhány ember szerint.
-És ha nekem mégis az?
-Akkor... akkor...
Ritka, mikor elakad a a szavad, most mégis itt ülsz mellettem, kezeidet az öledbe ejted, és tudom, te is olyan tanácstalan vagy, mint én. Lehunyom a szemem, figyelem, ahogy a szemhéjam mögött narancssárga fényeket látok. Aztán megjelenik előttem London ,,soselátott" telefonfülkéi és épületei, néhány Sherlock Holmes regény, meg egy palotaőr.
Aztán felbukkan az acélkék szempár, az összefonódott ujjak, a kapuk és a biciklik, a sarokba hajított zoknik.
-Szétszakadnék, ha el kellene mennem.-suttogom.
-Már most szét vagy. Nézz csak rám!
