Az emeletről zongoraszó hallatszik, pedig tudom, senki sincs odafönt. Talán ismét csak a képzeletem játszik velem? Te egy hintaszékben ücsörögsz, szemeid alatt sötét karikák éktelenkednek, arcodon furcsa -ijesztő- vigyor. Ilyen az, mikor te is rossz passzban vagy. Egyszerre soha nem vagyunk boldogok. Egymásból élünk, és egymáson, mint az élősködők, vagy a gombák. Nem létezünk a másik nélkül.
A hintaszék ütemesen nyikorog, ahogy a bal lábaddal finoman mozgatod. A zongora egyre hangosabb, mintha te játszanál pusztán az akaratoddal.
-Milyen lehet ha valakinek az agya teljes kapacitással működik? Meg tud tenni olyan dolgokat, amiket egyébként nem?-kérdezem tőled, mert arra gondolok, néha olyan vagy, akár egy mindentudó istenség.
Erre te elmosolyodsz, és a karikák eltűnnek a szemed alól. Újra annak tűnsz, aki mindig is vagy a szememben.
-Tudod te milyen mindenhatónak lenni, Vörös.-szólsz szemrehányóan, és én tudom mire gondolsz.
Arra a haldokló kismadárra, aki a földön még mocorgott, miután a fészkéből kiesett. Nem segítettem neki. Nem voltam rá képes. És most mardos a bűntudat, hogy talán életben tarthattam volna.
-Jaj, dehogy! Láttál már fecskéket kiesni a fészkükből. Őket sem tudtad megmenteni. Vannak dolgok, amikért nem tehetsz már semmit.
Furcsa, hogy olykor a gondolataimban olvasol, de a te agyad olyan, mintha egy vastag betonfallal volna körülvéve.
Az elhagyatott raktárépület falaira pillantok, ahová még délelőtt szöktünk be. A festék néhány helyen mállóban van már, és ahogy jobbra fordítom a fejem, egy tenyérnyi helyen leszakad a vakolat, és egy fecske alakot vélek felfedezni a csupaszon hagyott falon.
A zongora átvált egy mélabúsabb, mélyebb dallamra, és már olyan hangos, hogy csak azért rimánkodom, a láthatatlan zongorista a lehető leghamarabb abbahagyja koncertjét.
