Furcsa érzés annyira boldognak lenni, hogy az ember eszeveszetten zokog és kacag egyszerre. Anyám azt mondta, ő akkor sírt így, mikor megszülte egyik gyerekét a másik után. Azaz minket. Téged meg engem, Veronika, egyszerre hozott erre a világra.
A minap megkérdezték tőlem, nem tartok-e tőle, hogy skizofrén vagyok, te pedig csak egy elnyomott személyiség vagy.
De én tudom az igazat: hogy te végig itt voltál mellettem, lépkedtél az árnyékokban, és figyeltél. Most érett meg rá az idő, hogy előgyere, és bemutatkozzunk egymásnak.
Tegnap volt a névnapod. Te pedig tivornyázva ünnepeltél, és leráztad a válladról a figyelmeztetéseket, meg a foci vb eredményeit. Mindig szerettem volna olyan lenni, mint te, és akkor éreztem magam leginkább Veronikának, mikor repülhettem. Nem gondoltam másra, csak ahogyan az ígéret is szólt: a tenyeremen volt a világ, és azt képzeltem, bármit tehetnék vele. Akár gombóccá is gyúrhatnám, és bekebelezhetném, hogy bennem legyen.
Ahogy az apró, fehér repülő a magasba emelkedett velem, te odalentről integettél, és nevettél. Szinte hallottam, ahogy mondod: ,,Ezaz Vörös!"
Odalent a város házai úgy terültek el alattam, mint egy puha paplan. Néhány kék folt jelezte, hogy egy-egy tó, vagy folyó kanyarog alattam.
Aztán a tegnapi ünneplésed egyszer csak véget ért, és napszínű ruhádban hazaindultál hozzám. És ahogy a kerítésen ülve figyeltelek egy nagy, pöttyös esernyő alatt ülve, láttam, hogy mezítláb szaladsz, sarudat a kezedben lóbálód, miközben néhány másodperc alatt bőrig ázol. De csak nevettél, és mikor odaértél hozzám, kikaptad az ernyőt a kezemből, és a szélnek eresztetted.
Az pedig úgy szállt a viharban, miközben villámok cikáztak az égen, mintha Dorothy volna, az Ózból.
