2014. július 15., kedd

Terem

-Fontos vagyok én neked, Veronika?
-Szerintem tudod, hogy nem ez a lényeg. Arra légy inkább kíváncsi, hogy másnak az vagy-e!-újabb kézenállásba lendülsz a tornaszőnyegen, aztán egy bukfenccel a túloldalon kötsz ki velem szemben. Piros tornadressz és egy kék nadrág van rajtad. Én éppen ellentétesen viselem a színeket. Nem vagyunk kópiák, de azért jeleznünk kell, hogy összetartozunk. Nem igaz?
Elgondolkodom rajta, hogy vajon kinek vagyok én fontos, és mennyire. És ahogyan egyik átforulás jön a másik után a felemás korláton, rájövök, hogy az emberek leggyakrabban csak jönnek-mennek. Megpróbálnak nyomot hagyni, de nem mindig sikerül. Aztán meg akinek mégis, az sem marad mindig. Olykor elsodródnak más tájakra, vidékekre, más munkába, új emberek mellé.
És akkor mit tehetünk mégis? Na mit? Hát semmit! Éppen ez a legnagyobb kitolás, hiszen a ragaszkodást előbb vagy utóbb el kell tépni, még ha fáj is.
-Nekem fontos vagy!-szólalsz meg váratlanul, ahogy fejjel lefelé csüngsz a bordásfal legfelső fokáról.
-Köszönöm, hogy elmondtad mégis.-mondom, és tudom, hogy apró mosoly ül ki a szám szegletébe.
Szeretem, hogy te mindig itt vagy nekem. Sokszor csak a sarkokban, de tudom, ha érted nyúlok, megtalállak. 
Azt hiszem, mindenkinek kellene egy ,,Veronika."