2014. augusztus 27., szerda

Felkap a szél


Untitled

Csalogat az ősz. Levelek rozsdás szélei kacéran integetnek, mint színes szoknyák. A szél feltáncol a gerincem mentén, csigolyáim közé fúrja magát, majd hajamat laza kontyba tekeri a tarkómon. Szeretem az őszt. És úgy érzem ő is szeret engem. Imádom, ahogy az út szélén tócsákba gyűlik az eső, hogy minden olyan tarka, mintha Csodaországban lennék. 
Te meg a földön ülsz, és szeretődnek írsz néhány sort egy tölgyfa levelére. 
-A szél elviszi hozzá, ha nekem szánta a sors. Ha meg nem? Akkor is... valakihez csakugyan odaér.-mosolyogsz, aztán elengeded a falevelet, néhány pillanatig a föld felé zuhan, majd egy nagyobb szellő az ölébe kapja, és viszi messze, míg a szemünk el nem veszíti végleg.
-Veronika?
-Igen?
-Mi van, ha senki nem kapja meg a leveled?
-Olyan nincs, Vörös. Az Univerzum kedveli a szerelmet. Játszik velünk, aztán szereti, ha szenvedünk kicsit. Muszáj neki eljuttatnia valahová a levelemet, különben hamar ráfanyalodna a szappanoperákra.-mosolyogsz, majd sárga gumicsizmáddal nagyot ugrasz egy mély pocsolyába. 
Nézem a beborult eget, és tudom, hogy igaza van. Legbelül érzem, hogy valóban szeret minket valaki odafönt, mert mindig a jó ember mellé terel minket végül, hogy aztán játszadozzon velünk, akár a szél, a lehulló falevelekkel.