Épp vattacukor ízűt hányok egy fikusz tövébe, míg te egy cirkuszi sátorban parádézol.
Panem et circenses.-Kenyeret és cirkuszt.
Már az ókori rómaiak is megmondták. Azóta pedig nem sokban változott az igazság.
-VE-RO-NI-KA! VE-RO-NI-KA! -skandálják a sátor belsejében az emberek, akiket megbabonáztál. Elég volt rájuk nézned, és máris követtek téged át a város főterén, mint a porondmestert az elefántok és a tevék.
Én néztem egy ideig, amíg tőröket dobálsz egy középkorú nő köré, aztán meg bohócként cigánykerekeket vetsz, és hirtelen valahogy hányingerem támad attól, mennyire megvezethetőek az emberek. Vakon, bután pislognak körbe most is, tudom anélkül hogy egy másodpercig is rájuk néznék.
Felnézek a bokor tövéből, és úgy érzem, ez a sátor egyre nagyobb. Egyre több embert nyel magába, akik csak özönlenek befelé kortól és nemtől, pénztől és észtől függetlenül.
A farzsebembe nyúlok, és előveszem a kis gyufás skatulyát, amin a lánchíd kopott képe virít. Régen egy ilyen dobozkából készített emléket egy elpusztult halnak az öcsém. Mintha ez a gyermeki ártatlanság nem is létezne már a világon.
Kiveszem az egyetlen gyufát, ami zörög a dobozban, majd egy mozdulattal meggyújtom.
-Azt akarom, hogy égjetek!-suttogom, és a sátor aljára dobom a gyufát.
Soha nem éreztelek magamhoz még ennyire közel...
