...a láng, ami csak egyetlen gyufából ered, gyorsan elkezd terjedni a fényes, kék cirkusz-sátoron. Nem a megszokott vörös színnel ég, hanem ezüstössel, mint a gyűrű a hüvelykujjon, ami hajnalban a cigányasszony ujján megcsillant, ahogy az elefántok felé lépkedett.
Te meg én meg ott ültünk egy emelvényen, lábunk a mélység felé lógott, és néztük, ahogy az emberek készülnek a nézősereg fogadására, és te ekkor kaptál vérszemet. Ekkor vetetted magad a mélybe, ahol a trambulinról vidáman pattantál tovább, és kezdted begyűjteni a hódolóidat. És nekem ez a Veronika nem biztos, hogy tetszik. Persze, szeretem, hogy együtt érzel velem a legmélyebb antiszociális állapotomban, de te alapvetően szereted az embereket. Most pedig megvezeted őket, akár a birkákat.
-Hát égjen akkor ez az egész kóceráj!
Még mindig a bokor mellett ülök, és figyelem, ahogy a lángok áteszik magukat az emberek közé, akik sikoltva, egymást taposva keresik a kijáratokat. A füst az egekbe tör, eltakarja a csillagos, éjszakai eget.
Te meg, Veronika királynői tartással lépkedsz, mindenki utat enged neked, én meg ámulva figyellek. Néhány gyereket magad előtt terelsz. Te vagy az utolsó, aki elhagyja a sátrat, akár a kapitány a süllyedő hajót. Aztán mikor mindenki odakintről nézi a hamvadó cirkuszi ponyvát, és néhányan megpróbálkoznak az oltásával, felsegítesz a földről.
Most nem mosolyogsz, hanem a szégyentől kivöröslött az arccal nézel rám.
-Sajnálom... hogy nem voltam önmagam. - mondod csendesen, és érzem, hogy az öröm kivirágzik bennem, amiért újra olyan vagy, mint régen.
Eltévelyedtél, mint mi mindannyian, de megtaláltad az utadat.
És ha ehhez egy kis tűz kellett? Hát ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam?
