Egy nagy kalapban állok. Tudod, olyanban, aminek kacskaringós az oldala, és egy széles selyemszalag díszíti. De hát látnád is, ha nem a borodat iszogatnád, hanem felém fordulnál
-Kicsit huzatos idefent, nem igaz? -kérdezem, de azért kitárom a karjaimat, és feltápászkodom a paneltető szélére. Lábujjaim hegye a tátongó mélységbe lóg, de én stabilan állok. Úgy érzem, a markomba foghatnám a világot.
-Csak össze ne morzsold!-kacagsz fel a sarokban, majd csuklasz egyet.
-Mondtam már, hogy hátborzongató vagy, mikor kitalálod, mire gondolok? -költői kérdés, nem is számítok válaszra.
-Zár az égbolt. Mint abban a Csík zenekar számban.
Felnézek az égre, és látom, hogy a felhők gyorsan úsznak el felettünk, majd halomba gyűlnek, és színűk átvált sötétszürkére. Akkor eszembe jut, hogy én fogom érezni először a városban, hogy esik, hiszen a legmagasabb pontján állok.
Mikor gyerek voltam, anyám azt mondta, akkor esik, ha Isten sír. Most meg már sokszor arra gondolok, miért ne sírhatna örömében? Hiszen a rengeteg szörnyűség mellett ragyogó lelkek is vannak idelent. Olyanok, amelyeknél az ember úgy érzi, tiszta kedvesség áramlik felé, semmi kiszámítottság.
Ekkor megérkezik az első, kövér esőcsepp, ráhullik a kézfejemre, mint egy könnyed csók, és én nem törlöm le. Hagyom, hogy a többi is kövesse azt az egyet, és boldogan ázok el, miközben odalent színes esernyők hadserege tűnik fel, ahogy az emberek igyekeznek fedezékbe húzódni.
Már te is mellettem állsz, nagyokat húzom a borosüvegből, de mosolyogsz. Aztán egyetlen lépéssel a mélybe veted magad. A tested zuhan néhány másodpercet, aztán eltűnik mintha sosem lett volna.
-Mindig ezt csinálod, ha részeg vagy...-kacagok fel, és visszalépek a párkányról.
