Átlag

Csak arctalan tömegek vagytok. Gondolatbuborékok üres halmaza. A csordaszellem mindig is működött, hiszen a kínai-kajálda előtti zebrán a piroson is átmentek, ha valaki lelép előttetek a fehér csìkokra. És azt veszem észre, hogy sokszor inkább hallgatok magamról mert előítéletesek vagytok, és mert igazából nem is vagytok rám kíváncsi. Tegnap nem árultam el, hogy szeretem a komolyzenét. Hogy legszívesebben azt hallgatok, mert nem elfogadott általatok, hogy valaki eltérjen a standard embertípusotoktól. És nem fér össze az, hogy egyszerre szeretem a valóságshowkat meg a könyveket. Mert nektek az kell, hogy mindenki egy sémára épüljön, hogy a gondolkodás messze kimerüljön abban, hogy ki milyen ruhát vett fel aznap.

Most úgy köpnék egyet a világra, de még a nyálamat sem pazarolom rá...

Hol van már?

Arra vágyom, hogy a langymeleg aszfaltot érezhessem a talpam alatt egy koranyári éjszakán, mikor szabadon szaladok végig a tereken, végig a körúton. Lefeküdnék a Kossuth kockaköveire, nézném a pislákoló fényeket, és semmi gondom nem lenne. Az egész város az enyém volna akkor. Minden búgó galambjával és elhagyott kabátgombjával együtt. Lábujjaim a sóderbe túrnám, és nagyokat kortyolnék a felmelegedett vízből, amit a kezemben lóbálok. Ordítanék néhány félretanult és félrehallott dalszöveget, miközben karjaimat az ég felé tartva az alvó lakótömbök közé kürtölném, hogy minden le van szarva.

Insomnia

Nem kapok levegőt. Túl sötét van, még az irányfényes sem világít a megszokott kékségével. Bámulom a plafont, és hirtelen úgy érzem, nincs levegő. Hogy megfulladok. A fal túl közel van, és nincs levegőm. A tüdőm ég, én meg attól kezdek félni, hogy ez valami lassan kialakuló pánikroham. Lerúgom magamról a takarót és botladozva futok az ablak felé, de az nem nyílik, csak majd sokadik próbálkozásra, miután már hangosan zihálva veszem a levegőt. Odakint a kertben halkan csepeg a víz az ereszről a párkányomra, és most áldom az esőt, amiért néhány perce még zuhogott. Odakint az utcalámpák kis pontokként mutatják az utat. Én pedig megragadom hol az egyiket, hol a másikat, igyekszem találni valami ütemet, amire magamba szívhatom, majd kifújhatom a levegőt. Egyre többször érzem azt, hogy ordítani bírnék, és hogy szabadulnom kell bele a nagyvilágba. Még ha céltalanul is. 

Az arcodon pedig látom az aggódást, hogy nem tudod hova tenni a szokatlan kirohanásaimat, és szeretlek azért, mert igyekszel megnyugtatni.

Ma este ismét álmatlanul fogok forgolódni, érzem.

Hangok

Fotó: Ludovic Florent

Olykor szerelmes tudok lenni a szavakba. Táncol rajtam a hangod, gerincemen zongorázik, bordáim mint megfeszített idegek. Falakat festenék meg csak a hangoddal, azokkal a színekkel, amik becsukott szemem szemhéjain táncolnak, mikor valami olyat mondasz. Máskor csak hallgatom, mint a szuszogásod éjjelente, és azon gondolkodom, érzed-e a hangom rezonálást te is, -mint én- a bőröd alatt? 
Azt hiszem ez az a határt, amit az ember szeretete képes elérni. Én pedig ezen a vonalon sétálok mióta az utamba verődtél...

Jósolnék én kávézaccból...

Jósolnék én kávézaccból. Csak neked. Másnak soha. 

Megmondanám mit tépett meg elmém vasfoga. 

Hagynám hogy az inged vállfán lógjon a szekrény mélyén. 

Hagy vegye át illatodat az összes ruha, s kellék. 

Engedném, hogy a tükröm engem ne, csak téged lásson. 

Kérges tenyered ujjain csüng minden álmom. 

Akár a marionett, mit bábosa szabadon mozgat. 

Mégis apró kezeimmel kreálom újra mosolyodat

Jégvirágok közepette, karcolat az ablakon

Rájöttem, szeretni csak teljes odaadással tudok. Takaréklángon égni lehetetlen számomra. És bár mindenki a saját módján tud szeretni, az önmagáé marad a legkedvesebb. Igaz, életsegítő tanácsadásokat még nem tudok adni, és valószínűleg ez a címke ki is marad majd az önéletrajzomból, annyit tudok, hogyan kell nyílt mellkassal... őszintén szeretni.