Guppi-felhők

A fénybe mártom a testem, miközben bőrömön átütnek a kék hajszálerek. Csigolyáimon bágyatagon lépdelnek az ujjaid. Körvonalad mély árkot szánt a paplanba, belesimulhatnék az árnyékodba. A sarokban egy korallvirág fotoszintetizál nekünk. Ha így maradunk mozdulatlan, néhány napig még élhetünk!

Az ablaküvegen túl vattacukorfelhők úsznak, mint apró guppik egy venezuelai kerti tóban. Talán meglasszózhatnánk őket hogy elhúzzanak minket más vidékre.

Velencében elengednénk őket és álarc mögé bújtatnánk fáradt arcunkat a karneváli forgatagban. Majd újra útra kelve az ,,öreg hölgy" csúcsába kapaszkodva ennénk egy bagettet. Spanyolországban felkérsz egy tangóra? Rózsákat fonnék a hajamba, amelyek soha el nem hervadnának, mint a szerelem, ami bennem kivirágzott. 

És a felhő-guppik elvinnének minket olyan helyekre, ahol szép az élet.

De most itt, ebben a félszobában tökéletesen boldog vagyok. Csak a helyszín más, mint a képzeletemben, és a kis korallvirág sem rózsa. De ujjaid az ujjaimba fűződnek. Mint két összekapaszkodó tengeri csillag. Sehol máshol nem lennék szívesebben, mint itt. Ússzanak csak tovább a vattacukrok odafent!

Olykor nekem is jól esne, ha megkérdeznétek, hogy vagyok, és nem csak azt várnátok, hogy végre mesélhessetek.

Tiszta lappal

Arcomon műbajusz, rajtad meg egy félrecsapott lyukas cilinder virít, miközben kártyáink közül méregetjük egymást. A nagy zöld asztalon már néhány lap félredobva várakozik az újabb körre.

Igyekszem úgy nézni rád, hogy az arcom ne árulja el a kezemben lévő négy ászt.

-Vörös, soha ne kártyázz rajtam kívül mással! Nincs pókerarcod.

Erre kipukkan belőlem a nevetés, és néhány percig kánonban kacagunk. Ha valaki hall minket, minden bizonnyal azt hiszi, őrültek vagyunk.

-Fogadjunk, hogy van egy jobb kártyám, mint neked együtt a négy?

Szemed még mosolyog Veronika, de már azon a komoly módon, amitől kicsit mindig oktalan gyereknek érzem magam. Zavaromban az asztalra csapom a lapokat, mire a színes ászok kis ívet alkotva hivalkodnak. Éreznem kellene a győzelem elégedettségének ízét, de ahogy nézlek, nem vagyok képes örülni.

-Mutasd!-mondom.

Te megcsókolod az egyik lapot, és lassan festett piros körmeid közül a filcre teszed. A kártya hófehér, minden minta nélkül. Egy egyszerű fehér lap.

-Egy tiszta lap. Igaz?-kérdezem suttogva. Nem tudom kinek szánod. Magadnak, vagy nekem. És ez a fura ijedtség elvegyül valami meleg izgalommal,

-Nem, Vörös. Te már kaptál tőlem egyet néhány hónapja, nem kell neked másik. Boldogulsz te anélkül is!

Most felállsz, kiiszod a wiskey-d maradékát és kitárod az ablakokat. A műterem mennyezetig érő ablakait szinte falnak löki a jeges szél. Még a kalapodat is lefújja, éppen a lábamhoz. Az egyik erőszakos fuvallat felkapja a kártyát, mire én ijedten kapok utána. Az azonban kitáncol az ujjaim közül és csak a levegőt markolom.

A kártya egyetlen másodperc alatt vetette ki magát az ablakon. A sötétben azonnal nyomát veszítettem.

-Na, ezt is elintéztük!-csapod össze elégedetten a tenyered, majd visszazárod az ablakokat. Ugrándozva ülsz le velem szembe, és hirtelen mindent megértek. Teremtettél egy tiszta lapot valakinek, akinek szüksége van rá. Egy embernek, aki talán főnixként, holtan hever a hamuban és azt várja, mikor lobbanhat újra lángra. Erre a tiszta lapra vár.

-Még egy kört, Vöröske?

Cseppekben

Hát ez az élet igaz? Eddig csak dugdostátok, hát most mi vett rá titeket arra, hogy megmutassátok? Miért nem engedtek sétálni az akácos úton? És hová tűnt a felnőttekből a lelkesedés, hogy két lábbal ugorjanak a pocsolyákba?

Van valaki, aki válaszol a kérdéseimre? Valaki? Senki?

Én még emlékszem, hogy kellett önfeledten szaladni az esőben, miközben a vízcseppek a fejemre tapasztották a hajamat, és eláztatták a vékony ingemet. Akkor valami buta dalt dúdoltam, és a kapun beérve nem futottam a házba, csak arcomat az égnek fordítottam, karjaimat széttártam, hogy magamhoz öleljem a világot.

Az égen fecskék repültek, szájukban a fészkükhöz szükséges sárral, és azt kívántam, bár soha ne költöznének el. De augusztus utolsó napján elrepültek, és nem is jöttek többé vissza. Tudom, meg kell tanulni élni a veszteséggel, de ezzel egyenrangúan az ajándékokat is muszáj megbecsülnünk. 

Én mindig tudtam szeretni. Kitűnően égettem fel magam körül mindent. Még az utolsó hidakat is, míg a pusztaság közepén markomból sószemek hullottak a föld göröngyeire. 

Most, ahogy ahogy újabb emlékeket tűzök ki agyam táblájára, elégedetten mosolygok. Úgy érzem, egyenesben vagyok. 

És holnap nem fogok félni pocsolyába lépni, vagy szaladni néhány métert, mert nem szabad elfelejteni kik is voltunk valaha, és honnan jöttünk. 

Só helyett a markomban most gabonaszemek várakoznak a tavaszra, hogy aztán felcseperedve nézzenek szembe a nagyvilággal. 

S. C. Stephens: Esztelen

Olvastatok már gyomorideggel könyvet? Ha nem, akkor kapjatok az alkalmon, és fogjatok neki S. C. Stephens Esztelenjének. Megrendítően aljas, de emberi, mocskos, de szeretnivaló.

Ajánló egy erotikus-romantikus regényről, amiben nincs BDSM, sem alárendeltség...

Bevallom őszintén, megszenvedtem a katarzisért. A könyv első 50-60 oldala valóságos küzdelem volt számomra. Kiera túl sokat irult-pirult, a könyv második felében pedig megállíthatatlanul sírt, ami szerintem kicsit távol áll egy realista nőtől. A könyv az én erkölcseimnek olykor túl meredeknek bizonyult. A hármas szerelmi élet, amiben egy komoly kapcsolatban élő pár, és a fiú lakótársa van jelen, sokszor nagyon mocskos, és nos mondjuk ki: alávaló. A nő nem tud dönteni csaknem hatszáz oldalon keresztül, mégis a közepétől olyannyira képes voltam vele együtt érezni, hogy bevallom, sokszor sírdogáltam egy doboz papírzsebkendő mellett. A szerző képes volt feszültségeket generálni, és igazán, rajongásig szerethető karaktereket alkotni. Az én esetemben a fiúkért voltam oda-és vissza, de ezt tudjuk is be annak, hogy ez nálam sosincs másként. A férfi karakterek sokkal vonzóbban a legtöbb könyvben, mint a nőiek. Kiera-t itt is szívesen lecserléltem volna valaki másra.
A könyv másik pozitívuma, hogy képes volt kikapcsolni. Igazi könnyed olvasmány, amiben azonban rengeteg szerelem található.
De a történet ellenére is csak maximum 300-400 oldalt érdemelt volna a sztori. Sok helyen úgy éreztem, megőrjít Kiera a döntésképtelenségével, és legszívesebben megráznám, hogy: ,,Hé te nő, na ne már, hogy ne tudj választani!"
Az Ulpius-Ház gondozásában jelent meg egyébként a trilógia, amihez bizony az első rész vége nekem is kedvet adott még a sok negatívum után is. 
A borító mindenképpen megérdemel egy 5/5-ös értékelést, mert ízléses, és erotikus is.

És már nincs is más hátra, mint a fülszöveg:

Kiera és Denny már majd’ két éve járnak. Denny megtestesíti mindazt, amit a lány kíván: gyengéd, kedves, és határtalanul imádja őt. Amikor másik városba költöznek – Denny megkapta álmai állását, Kiera pedig egy kiváló egyetemen tanul tovább –, minden tökéletesnek tűnik. Ám egy nem várt körülmény miatt a párnak el kell válnia.

A magányos, zavart, vigasztalan Kiera a helyi rocksztárban, Kellan Kyle-ban lel támaszra. Eleinte csupán barátként tekint Kellanra, ám a lány magányosságának mélyülésével a kapcsolatuk is egyre elmélyültebbé válik.

Egy este azonban minden megváltozik, és többé már egyikük sem lesz ugyanaz az ember…

Margók szélére biggyesztve

Büszkeség vagyok balítélet nélkül. Fogak közé ragadt mondatok. Tenyérbe ragadt szerencse, meg jókívánság az elfújatlan gyertyákban. Mindannyian várunk valamire. Sokszor csak egy eltévedt szóra, félreírt üzenetre, félretárcsázott hívásokra. Mégis a telefont a tollpihék közé rejtjük, nevünket elfelejtetjük. 

Lehetek Batman egy-egy pillanatban, de miért ne élhetnék Bruce Wayne-ként is? Miért ne létezhetnék bekategorizálhatatlan fogalomként, mint a délibáb, vagy az ópium ütötte látomás? 

Én mindig a füzet margójára írtam a nevem, nem középre, hogy felfigyeljetek. De minden ,,i''-re kis karikát teszek, unalmamban pedig a lapok alsó sorába díszítősort virágokból hímzek. 

Szeretném azt hinni, hogy valami többre vagyok hivatott. De minden csak viszonyítás kérdése. Mint a madár, ami eltéveszti a fészkét, miután néhány hónapig Afrikában kering. Őt vajon meg lehet vádolni, hogy nem erre volt hivatott? Hogy hibázott? Kellemetlen nem igaz?

Néha mellé nyúlok. Félreismerek embereket és csalódok. Máskor csak egy kávé kell, hogy minden a helyére álljon. 

A nők kiismerhetetlenek azt mondod? Szerintem csak szeszélyesek. De anélkül én is unalmas volnék. Egy körberajzolt, átlag személyiség. De a szeszélyeim arra ösztönöznek, hogy könyökkel nyomjam le a kilincset, hogy mindig két toll legyen nálam legalább, és hogy szeressek úgy, hogy mindent felégetek magam körül. 

Talán már nem is emlékeztek rám, mire e sorok végére érek, hiszen sokan vagytok, akik csak elhaladtok mellettem. De remélem néhányotoknak hiányzok még, és eszetekbe jutok, mikor napraforgót láttok, vagy egy pár, meztelen szeplős vállat. 

Motiváció

Nem tudok panaszkodni. Rosszakat írni. Valahogy megtaláltam magam a nagy lomtalanításban. Persze megmaradtak a régi félelmek, de átalakultak valami mássá. Valami olyanná, ami erőt ad, és azt ordítja: Folytasd!

És lám-lám sikerült önsegítő könyvek, és örök bölcsességek nélkül kimásznom a szarból. Miért ne sikerülhetne ez másoknak is? Azt hiszem, divat lett szomorúnak lenni, elhagyatottnak mutatkozni. Pedig az erőseké a világ, akár lapos, akár gömbölyű. 

Azt kérdezed kedves olvasóm, hogy mit kellene tenned, hogy jobban légy? Erre magadnak kell megtalálnod a választ Julia Roberts meg Olaszország nélkül. És úgy vélem a Dalai Lámát sem kellene zaklatnod. A megoldást magadban keresd. Békélj meg azzal, amid van, és mondj minden nap köszönetet valamiért, még ha úgy is érzed, rád szakad a világ terhe. Mert ilyen ez a felnőtt lét: minden mesétől és varázstól mentes. Hát miért ne alkothatnál magadnak saját felnőtt-életet?

Csak mosolyogj, és légy hálás. Mindez valamiért történik veled!

Gondolatban

A lábnyomod vagyok, amit az olvadó hóban hagysz, tenyered körvonala a párás autóüvegen, általad gombostűre szúrt rovar, lenyomat, amit színes falevél hagy eső után. Én te vagyok, te meg én. Megállás nélkül kaparod agyam erős falait, élvezettel hunyom le a szememet. Reszkető szemhéjam mögött látom szemed izzó kékjét, pilláid tüskés árnyékát az arcodra vetülve. Túl sok a szem, nem igaz?

Most kicsit messze vagy tőlem, de remélem rám gondolsz épp úgy, mint én rád. A telepátia köztünk mindig is működött...!

Lábaimat az erkély korlátjára teszem, figyelem a jeges szél minden mozdulatát, amivel hozzám ér. Azt kellene képzelnem, hogy te vagy, de nem megy. A te bőröd melegebb, szinte perzsel, mikor a karodba vonsz. 

Számolom a napokat, míg nem vagy velem. Még egy strigula a másik kettő mellé, de nem bánkódom, hiszen tudom, nemsokára erre kanyarodik az utad. Nekem csak türelmesnek kell lennem, hiszen az egy szép erény. 

Nyakamban keresem a láncodat, csak hogy tudjam, részben itt vagy. A megváltás vagy nekem.

Mennyire

A lepedő egyik szélét fogom, te a másikat. Ahogy kezünk magasra, majd mélyre lendül, a hófehér anyag úgy táncol, mint egy könnyű tollpihe a szélben. Szép lassan elterül az ágyon, befedi minden centiméterét. Én azt mondom neked, D., hogy rázd fel a párnádat, mert anélkül éjszaka nem bújik bele az álommanó. Erre te csak kacagsz hátravetett fejjel, és azt mondod, soha nem fogok felnőni.

De miért is akarnék? 

A fotelból nézem, mint rajzolsz ujjaiddal mintákat a lepedőre: háromszögeket, négyzeteket. Nem vagy egy körös típus. Felállok, és melléd ülök, mély nyomot hagyok az ágy puhaságában, majd mutatóujjammal lassan körberajzolom a tested. Nem érek hozzád. Mindig néhány milliméterrel arrébb folytatom munkámat, te pedig nem mozdulsz, mert tudod, olykor támadnak megmagyarázhatatlan rigolyáim. 

Félúton behunyom a szemem. Minden porcikádat ismerem már. Érzem a lélegzetedet a tarkómon, cirógató ujjadat a szeplőim fölött. 

Miután visszatérek a kiinduló ponthoz, kinyitom a szemem, és megszemlélem a láthatatlan vonalat.Azt mondod egyszer csak, hogy maradjak mozdulatlan, hát megteszem. Már megtanultam nem kérdezni. Lehunyod a szemed, és te is körbejárod a testem ujjaddal, mint egy helyszínelő, aki fehér krétával jelöli meg a bizonyíték helyét. 

Te is ismersz. Nem igaz? Azt hiszem régóta nincsenek előtted titkaim. Talán soha nem is voltak. Csak az a sütemény, aminek tetejébe fogpiszkálóra ragasztott szívecskét szúrtam, hogy meglepjelek. 

Nem győzőm elmondani, hogy mennyire........ 

Fogadd el magad!

Felismertem a pillanatot, amikor bekopogtatott hozzám. Azt a néhány másodpercet, mikor valóban elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Még a szeplőim is hiányoznak, amiket a nyár búzaszínű, kései napsütése fest az arcomra, és a vállamra.

Egy buszon ültem munka után, hazafelé siettem. Ölemben egy mohaszínű táska hevert, ami a régi -imádott- rockerek szimatszatyrára hasonlított. 

Te felém fordultál, és a hátunk mögött ülő tizenévesek idétlen kuncogását, és dévaj gúnyolódását hallgattuk. Sokszor éreztem magam céltáblának, kipécézett pontnak egy papíron. De te azt mondtad nekem akkor, hogy fogadjam el magam, hogy öltözzek úgy, ahogyan a kedvem tartja, még akkor is, ha a munkám megkövetelné a magassarkú-szoknya kombinációt. 

És akkor csak néztem az előttem lévő ülés tarka huzatát, ujjaimmal megsimogattam a táskámat, és elmosolyodtam, hogy talán tényleg igazad van. Miért ne szerethetnének meg engem is úgy, amilyen vagyok? Miért ne hordhatnék bakancsot, meg tornacipőt, ha a szívemnek az esik jól?

Attól a pillanattól tanulom, hogyan kell elengedni magamból a rosszat, hogy a helyére jó költözhessen. 

Azt mondják, a sorsfordító pillanatokat mindig az elménkbe véssük. Én is így tettem. Azóta is történt velem egy s más. Csupa olyan dolog, amit félek leírni, mert attól tartok elillan, mint valami foszlékony felhő.

Szabadabbnak és boldogabbnak érzem magam, mint valaha. Hogy mennyiben függ ez attól, hogy most erősebben húzom ki a szemem, vagy nevetve ülök, egy emberektől, és hangos zenétől lüktető klubban? Azt hiszem nem csak függ ettől, ez is élteti.

És szeretek ilyen lenni.

Vándorlás

Kávéillatú reggeleken teszem egyik lábam a másik után. A jeges járdákon toporogva, várom, hogy átmehessek a zebrán, majd két lámpánál ismét kivárjam, ahogy a piros zöldre vált. Néhány gyerek iskolába indul, én munkába. Jó volt, mikor még csak az volt a gond, hogy ,,de nehéz az iskolatáska". Már kávéillatúak a reggelek, és a szemek is álmosak. 

Kezeimet mélyen a zsebembe dugom, államat a sálam mögé rejtem. Megállok néhány kirakat előtt, várom, hogy a lila nyakkendő megmozduljon, de az is csak alszik ezekben a fáradt órákban, nem nézem hát tovább. Egy iroda ablakát kitárja egy nő, a meleg levegő gőzölögve szökik ki a szabadba.

-Jaj, Vörös! Haladj már! Nem látod, hogy zöld?-kérdezed most tőlem, pedig csaknem elfelejtettem, hogy mögöttem vagy. Most csak árnyékként ugyan, de itt vagy. 

A zebrán mindig csak a fehér felfestésekre lépek. Tegnap kikerültem azokat. Minden napban változtatunk mi ketten valami apróságot, csak hogy ne unatkozzak. A kis jegyzetfüzet a táskámban pihen, várja hogy félmondatok kerüljenek a lapjaira. Lopva, mikor senki nem látja belerejtem őket. Ne lássa senki! Néha még előled is elteszem. Nem azért, mert titkolózom, hanem mert azt akarom, mindenki a kész írást lássa!

-Munka után egy tea?-kérdezed, és örülök, hogy nem kávét mondtál. Az mostanában Debrecenhez kötődik, és így, a hét közepén hiányoznak is a villamosok, a ,,Volt egyszer", ahol mindig olyan jó az Americano, és a sok egymást érő könyvesbolt.

Hogy élhetek egyszerre három városban?

Hőn szeretettnek!

Minden rendben, ne izgasd fel magad, hiszen csak néhány dologról lenne szó! Ülj csak le oda. Igen, abba a fotelbe. Jó, felőlem állhatsz is, ahogy gondolod.

Hogy kapcsoljam ki a zenét?

Nem, bocsi. Azt hiszem, szeretnék ennek valami zenei aláfestést. Mindig feldobtak azok a filmek, amelyek a főhős a nagy döntéseket mindig valami király muzsika alatt hozta össze. Bach meg egyébként is olyan végzetes nem?

Szóval... Tudod, én mindig két kezemből adtam a szeretetet és nem válogattam meg, hogy kinek. Viszont idővel kifogy az emberből a kitartás, meg az akarat. É most látom, hogy mindenki utazik. Spanyolország, Olaszország meg Japán. Sőt, az egyik távoli ismerősöm most Norvégiában telel egy félig behavazott vidéki faházban. Hát mit keresek én itt?

Persze, persze, tudom mit akarsz mondani: hogy a kötelesség miatt, meg azért, mert itt szeretnek.

Kérdezem én, ki az aki csak itthon szeret? Ha utazgatnék kicsit, akkor kevesebb hely lenne számomra a szívekben?

Szóval tegnap bementem az irodába, és kértem egy repülőjegyet.

Mi az hogy hová? Na látod, máris ideges lettem és kiabálok. Túl sok nekem a stressz. Meg kell ismernem a világot! Szóval hogy hová, azt nem mondhatom meg. De ígérem, minden helyről, ahová eljutok, küldök neked egy képeslapot, aminek a megszólítása olyasmi lesz, hogy Kedves, vagy Hőn szeretett. Tudom, mennyire szereted ezeket a szentimentális baromságokat, és én a kedvedre akarok tenni még a távolból is. 

Ha most jobbra nézel, már láthatod is, hogy az ágyam alól kilóg a bőröndöm széle. Szerettem volna, ha az utolsó holmijaimat együtt pakoljuk be.

Ne, ne sírj. Tudod, hogy azt nem bírom. És elég nekem magamat vigasztalni folyton. Ígérem, ha néhány hónap múlva hazajövök, újra türelmes leszek és megértő. 

Csak világot akarok látni, meg hógömböket gyűjteni.

Ja, hogy inkább most elmész? Ez az, vedd csak a kabátod, nem tartalak vissza! Jó, oké, felhívlak, ha megérkeztem. És igen, vigyázok magamra.

(A szereplők a képzelet szüleményei. Mindennemű egyezés...Nos, tudjátok! ;) )

Egy ládáról

A nagymamámtól néhány éve kaptam egy fa ládát. Tudod, azt a fajtát, amibe régen a legbecsesebb holmijaikat tették az embereket. A szélein cirkalmas faberakások futnak, tetején egy nagy É betű ül. Tele van karcokkal, néhány helyen pedig lejött róla a lakk, de semmi pénzért át nem festeném. Hagy maradjon csak olyan, amilyennek megalkották.Nem kell mindent megváltoztatni!

A mamám szerint három éjszakán át dolgozott rajta egy asztalos, mint a mesékben, és nem kért érte fizetséget, mert azt mondta, a különleges dolgokat nem lehet pénzért megvásárolni. Így egyszerűen kezet csókolt a nagyinak és elszállíttatta hozzá a ládikát. 

Másnap már csak üres asztalosműhely volt az üzlete. Mintha soha, senki nem dolgozott volna benne. A mama mindig azt mondja, hogy az asztalos minden bizonnyal nekem szánta a bútort, mert ő sosem tudott belerakni mást, csak a harisnyáit, meg a kötényét, amin a kis, kék pillangó van. 

Így került hozzám, az ágyam végébe a ládika. Néha ráteszek egy pokrócot, és csak ücsörgök rajta. megnyugtat, hogy benne van mindenem.

A tetejét egész egyszerű felnyitni, csak egy kis erő szükséges hozzá, és kinyitja óriása, tátongó száját, ami feneketlen gyomrába vezet. 

Na, ebben a ládában vannak az értékeim. A kedvenc ruháim, amelyeket kinövésük után sem égettem el, a porcelánfejű babám, egy hógömb, és néhány játék. De egy rekeszében emberek ülnek szépen csendesen. Körülöttük nagy párnák vannak, hogy aki elfárad, nyugodtan ledőlhessen.

És néha, ahogyan a ruhák közül, ezek közül az emberek közül is ki kell válogatni, ki az akit érdemes megtartani. Néhány ember kiteszek a lépcsőnk barna járólapjára, és hagyom, hogy búcsú nélkül továbbmenjenek. Mások a kezembe kapaszkodva csüngenek egy ideig. Egy még a gyűrűmet is lehúzta a ,,nagy harc" közben. Másokat megkönnyezve engedek el, mert hát mégis sokáig voltak a lakótársaim.

Gondolatban lehet neked is egy ilyen ládát. Úgy díszíted fel, ahogyan kedved tatja, és azt teszel bele, amit szeretnél. Lezárhatod lakattal, vagy nyitva is hagyhatod. A lényeg, hogy mikor úgy érzed, te magad is változtál, szortírozz! Nincs mindenre, mindenkire szükséged!

Ha egyszer az én hasam is kikerekedik, és a lányomnak, vagy fiamnak mesét olvasok, elmondom majd a láda történetét. És mikor felnő annyira, hogy megértse, mennyire fontos mi mindennel veszi körbe magát, majd neki adom.

De addig új embereket ültetek bele, néhány régit elengedek. Terveket vetek papírra és teszem egy borítékba, majd a ládába. Mert most még az enyém. Csak az enyém.

Macskakaparással írom a füzetem margójára, hogy szeretlek. Lapozok egyet, és ismét lefirkálom újra meg újra, aztán neved gömbölyű betűit is. Ujjaimmal végigsimított a toll hagyta barázdákat, közben a lap alján kék tintapacát hagyott kézfejem éle.

Nem adnám a veled eltöltött pillanatokat semmiért. 

Pasztell és harsány sárga

Álmodhatnék pasztell színeket, lágy hajlatokat, finom íveket. Én mégis mindent élénk diaképek formájában látok. A hangok is harsányak, az ember dobhártyája csak úgy remeg belé, és a kisujjamat sem tartom el, ha teát iszom. A kis csészék helyett nagy bögrék állnak a polcaimon, és úgy falom a pizzát, mintha az életem múlna rajta.

Egyszer Tavasztündér akartam lenni, királylány azonban soha, és tudom, hogy az én kacagásommal ez lehetetlen kérés is volna. A tökhintót azonban szívesen vezetném, na meg a ruhatáramba behajítanám örömmel az üvegcipőt. -Persze csak a piros csodatornacsuka meg a szegecses bakancs közé.-

De imádom a narancs, és az eloltott gyertya illatát, az alánevetős sorozatokat, és a puha pulóvereket. Szeretem azt hallani: szép vagy!

Sokszor kellene azt éreznem, hogy egy helyben toporgok, hiszen az élet bizonyos szegmensei még nem értek el hozzám. Én mégis kiélvezem a pillanatokat: az ónos eső kreálta jégcsapokat, a csillámport a körmöm alatt, a lefirkált félmondatokat, a labdát soha vissza nem hozó kutyákat.

Szeretem a titkokat. Az olyanokat, amelyeket csak Te meg Én ismerünk, és azokat is, amelyekről azt hisszük, a másik nem ismeri.

Tényleg álmodhatnék pasztell színeket, hiszen minden nőnek ,,nőiesnek" kell lennie. De mi van, ha én így is annak érzem magam? Az igazság az, hogy kedvelem ezeket az ,,én" harsány színeimet, meg a folytonos zajongást. De szerintem nem baj ez! Aki szeret, szeressen ilyennek!

A pasztell? Az meg megmarad a kedvenc fotóimon. :)

Fogadom! (?)

-Meg kellene fogadnom valamit, nem?-kérdezed összeakadó nyelvvel, miközben a fagyos földön ülve kettecskén nézzük az éjféli tűzijátékot.

-Azt hiszem. De csak akkor, ha betartod.

-Volt már valami, amivel nem így tettem?

Persze azt felelem neked, hogy nem, hiszen valóban soha nem szegted még meg egyetlen ígéretedet sem.

-Oké, akkor megfogadom, hogy... hogy ugyanolyan sokat fogok enni 2015-ben is, és továbbra sem számolom a kalóriákat.

Felkacagok az esküdre.

-Ezt én is tartani tudom, Veronika!

Odabent a házban hangos zene szól, alig halljuk egymás hangját, de a tűzijáték hangosan robban. Akár egy-egy színes, ártalmatlan ágyú. A kutyánk fel-le rohangál, ugatása már rekedtes, belefáradt a ,,jelzésbe". Aztán az itatójához fut, majd néhány korty lefetyelése után folytatja strázsálását. 

Érzem rajtad a várakozást. Január elseje hajnalban minden évben ilyen vagy. Tele vagy tervekkel, és megvalósításra váró ötletekkel, meg elhatározásokkal, akár csak én. De mi soha nem fogadunk meg semmit. Nem akarjuk, hogy eskü kössön minket. Anélkül is megtartjuk az ígéreteinket, hogy kimondanánk őket.

Most lassan feltápászkodsz, bakancsoddal felrúgod a pezsgőspoharadat, mire a buborékos lötty a földbe ivódik. Fejeden megigazítod a virágokat, amiket magadra tettél, majd hangosan biztatod a szomszédot, hogy lőjön fel még több tűzijátékot. 

D. mellettem ül. Meleg tenyerébe fogja a kezem, és a poharába mosolyog. Azt hiszem, tud rólad, de nem bánja, hogy létezel. Szerintem sokszor még örül is neki, mert érzi, hogy te vagy a ,,művész" részem. 

Szeretni akarom az elvetkező 365 napot. Sétálni szeretnék térdig érő hóban, virágba borult fák alatt, a nyári arany színben, bokáig a falevelekben.

Nem fogom engedni magam bedarálni. Ezt az egyet azonban most megfogadom!