Fogkefék

Egy pár fogkefe néz vissza rám a fürdőszoba lepattant sarkú szekrényéről. Sörtéik egymással ellentétes irányba néznek. Hátat fordítanak egymásnak. Hiába igazítom meg őket, folyton visszabillennek a műanyagpohár peremén. Vannak dolgok, amiket még én sem tudok megerőszakolni.

Gyöngyök

Esténként hiányzol a legelviselhetetlenebbül. Mikor szép lassan mindenre csend ereszkedik, odakint a külvilágra sötétség borul...

Azt hiszem benned egészen más munkál. Inkább a gőg és a harag, mint a hiány.

De talán minden kapcsolat ilyen hullámvölgyekre van ítélve. Ilyen tépésekre és szaggatásokra, mikor a cél csak annyi, hogy minél inkább megbántsuk egymást. De túl nagy vágy-e utána a megbocsátani tudás, és a bocsánat kérés?

És most messze vagy. Távol tőlem. Nem kilométerekre, hanem talán fényévekre. Elkeveredtél tőlem, és rajtad áll, hogy visszatérsz-e. Félek tőle, hogy nem fogsz. Hogy inkább barangolásra adod a fejed. 

Az éjszakai lázrózsákban csak feküdtem hajnalig. Csendben néztem a képernyő néma villódzását, a redőnyön átszüremlő, erősödő napfényt. És rájöttem, hogy a világ akkor sem állna meg, ha mi nem lennénk. Forogna csak tovább könyörtelenül, és idővel elfelejtkezne kettőnkről. 

Azt hiszem szörnyű dolog ráébredni, milyen múlandóak is vagyunk. És nem csak mi, de a szeretteink, a kapcsolataink is. És ha nem kapaszkodunk beléjük foggal-körömmel, meg sem érdemeljük őket. De van, hogy a körmök beszakadnak, a fogak gyöngyökként repülnek ki a szájból. És mi elfelejtünk hinni és bízni... Mert ilyenek vagyunk...

,,Mi vagyunk itt...!"

Különös, hogy a legbecsesebb élményeinkre a legváratlanabb helyeket bukkanunk rá. Mondjuk egy koncert közepén, miközben a körülötted álló emberekből izzadság párolog, és a füled nyolc hangsávon zúg folyamatosan. Tornacipődben a lábujjaid izgatottan ugranak görcsbe és engeded, hogy minden történjen a maga útján. 

Azt olvastam, hogy az emberek többsége boldogabb, ha a pénzét nem tárgyakra, hanem élményekre gyűjti. Mostanában kezdtem el megérteni, hogy miért is... Emlékezni, meg megélni azt az életet, amit kaptál a szülőszobán mondjuk huszonhárom éve. 

Sötétkéken villog előttünk egy lámpa, sugarában porszemcsék táncolnak, mint egy hullámzó tömeg. Néhányan nekem ütköznek. Felkacagok. Nem zavarnak a csapódó hajszálak, az ordító férfi-és női hangok. Csak ugrálok egy helyben, arcom az ég felé fordítva, és arra gondolok, ha így élhetnék, -ilyen felszabadult boldogságban mártózva -nem is lenne olyan rossz meghalni a fináléban. 

Ilyenkor születnek meg a nagy ígéretek. Az eskük meg a fogadalmak. Ilyenkor és nem valami elcseszett szilveszter éjszaka. 

Kezek lendülnek a magasba, néhányan szappanbuborékot fújnak a magasba... 

Talán az a legkülönösebb az egészben, hogy ezekért a napokhoz foggal-körömmel kapaszkodom. Nem hagyom kitépni belőlem. Még csak azért sem!

Veronika! Örülök, hogy itt vagy, még mostanában csak csendesen figyelsz is. Sokat tanultam tőled. Legfőképpen azt, hogy minden embernek önzőnek kell lennie. Bármennyire is nehéz. 

Kép forrása: weheartit

Abrosz

Ujjaimmal követem a kockás abrosz szabályos, fehér vonalait. Egy tálcán a kezem mellett két üvegpohár áll szájjal lefelé, mellettük teli szódásüveg. Csak arra vár, hogy szörpöt készítsünk belőle, mint a fülledt nyári délutánokon mindig. 

A kitárt ablakokon be-beáramlik a levegő, de csak meleget hoz magával, meg néhány legyet, amit utána egész éjjel hallunk zümmögni. Ülünk egymással szemben mozdulatlanul. Nem mozdulunk. Néha egy-egy pillantásból megértjük, mit akar a másik. Mire gondol. 

Nézem egyre ráncosodó homlokod, idősödő kézfejed. Lassan mindenkin átszalad az idő. Csak maga mögött hagyja ezeket a nyomokat, mint amilyenek a szarkalábak, meg a sajgó fájdalom az ízületekben.

Hallom, hogy magadban dúdolni kezdesz. Észre sem veszed, hogy elhümmögsz néhány sort a Vén cigányból. Én meg tenyerem mögé rejtem a mosolyomat. Nem kell mindent észrevenned. 

A kamrából egy üveg bodzaszörpöt hozok, mindkét pohárba egy-egy ujjnyit öntök, majd a szóda hangos szörcsögésével feltöltöm. 

Csöndben iszogatunk tovább, nézem fakó tekintetedet, azt, ahogy mögöttem a konyhaablakon a kertre nézel. Pedig nincs mit látni. Csak néhány elszáradt borsótő, egy nyári konyha zárt ajtókkal. De látom rajtad, hogy szembogarad mögött emlékek táncolnak összezsugorodva. Együtt töltött őszi reggelek, téli esték, tavaszi hajnalok, nyári délutánok. Olyan napok, mikor csak voltunk ebben az igazságtalan életben. Mert sokakkal bizony igazságtalan... Még ha nem is mindenkivel.

Sosem tartottam a saját útjaimról, hogy a sors, vagy a mindenható ,,szemétkedett" velem, de látom az ismerőseim, és látlak sokszor téged is, hogy nem vagy boldog. Hogy rajtunk kívül eső dolgok irányítják az életünket, mi magunk meg csak belecseppenünk és elkeveredünk, mint a bodzaszörp az imént. 

Szeretném azt hinni, hogy a most táncoló emlékek csak jókat idéznek, és hogy én magam is fontos szerepet játszom bennük. 

Kezemmel felborítom a még félig teli poharat, a színtelen folyadék lomhán terül el az abrosz vízhatlan felületén. Rám nézel, mintha kiszakítottalak volna valami kellemes, pihentető álomból. Nadrágod zsebéből két zsebkendőt húzol elő, felitatjuk a szörpöt.

-Kár érte!

-Mint annyi mindenért! 

Nagy betűkkel

Alacsonyan úsznak fölöttünk a felhők. Egy fecske hasítja ketté a szürkeséget. Talán ha felnyúlnék, két kezemmel én magam is kiszakíthatnék belőle egy darabot, majd a számba gyűrhetném, akár az édes, puha vattacukrot.

Csak ezek a borongós esték maradtak meg nekünk, mikor bortól savanykás szájjal csókolózunk, bokánkat szúnyog csípi, miközben a szomszédból áthangzó rádió neszezését hallgatjuk. Lábamat magam alá húzom, és figyelem, ahogy a fűben fekve nézed az elhaladó viharfelhőket. Az egyik olyan, mint egy nagy levelibéka, a másik egy sárkány... Ujjaddal rajzolod körbe a fodrokat, mint egy perce a szoknyám szélét.

Újabb pohár bort töltök, épp csak egy ujjnyit, de jól esik. Csak most. Ebben a békés csöndben, mikor újra nem létezik más, csak mi ketten. Egy nagy betűs TE, és egy nagy betűs ÉN.

Küszöb

Van az a mondás, hogy ha az Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Biztosan ismered! Talán sablonos, elcsépelt közhelynek tartod te is, akárcsak én. Aztán változik az életed valamely stabilnak hitt pontja, és te is mondogatni kezded. 

Mert van abban valami tagadhatatlan igazság, hogy minden véggel elkezdődik valami kezdet, valami új és titokzatos. Azt persze senki nem tudja, jobb lesz-e az új, mint a régi, de gyakran nincs más választásunk, mint tágra nyitott szemekkel nekivágni. 

Én ebben hiszek. És abban, hogy minden okkal történik, hogy a sors oda sodort minket, ahol valójában helyünk van. És hiszek ezekben az elcsépelt mondásokban, giccses közhelyekben, mert ezek mind igazak. Vagy egész egyszerűen csak azt szeretnénk, ha azok volnának?

Meglehet, hogy gyakran csak az első lépéseket félünk megtenni, aztán mikor átjutunk egy magasabb küszöbön, magunk mögött az látjuk, hogy nem is volt olyan vészes mozdulni. Csak az akaratunk, és a hitünk az, ami többé-kevésbé seggbe rúg minket.