Hasonmások

Különös, hogy idővel megtanulunk együtt élni minden hibánkkal és azokkal a cselekedeteinkkel, amiket visszagondolva megváltoztatnánk. Elfogadjuk, hogy senki nem tökéletes és hogy a tökéletlenségünk tesz minket meg nem ismételhetővé. 

Azt mondják, mindenkinek négy hasonmása van a világon. Minden bizonnyal ezt unatkozó angol kutatók ,,fedezték" fel, de jó elgondolkodni rajta: mi van, ha tényleg? Vajon mennyire hasonlít ránk az a négy ember? Milyen emlékeink egyeznek? Mik azok a tulajdonságok, amikben eltérünk? Mert bizony eltérünk, az nemkétséges.

Talán egy hasonmásom szereti a fizikát. Vagy tud zongorázni. Esetleg vak, vagy süket. 

Mégis, ahogy ezen gondolkodom, rájövök: az biztos, hogy nem akarok sem máshol, sem mással élni. Mert ez az én életem. csupa nagy betűvel, mint egy neonreklám. Én alakítom, senki más. És ha hibázom, vagy elesem, akkor majd feltápászkodom, leporolom magam, és csak nevetek az egészen. 

Mert másként nem lehet élni ezt az élhetetlen életet, csak így.
Folyton hibázva. 

Kóla és falak

Egy elhagyott víztorony rozsdás lépcsőin haladok felfelé. Egyik lépés a másik után, míg fel nem érek néhány emelet magasba. Odafent kitört ablakok üvegcserepei, néhány falevél és törmelékek. A torony pereméhez sétálok, a szél vadul cibálja a hajam. Idefentről minden más. Csönd van, és az autók távoli zaja nem éri el a füleket. A horizont peremén, mint valami leselkedő árny, hegyek látszanak. Kontúr nélküli széleik csaknem egybemosódnak az ég lágy kékjével. Legszívesebben kitárnám a karom és állnék lehunyt szemekkel, de csupán néhány percem van, aztán rohanok vissza a város hangyabolyszerű nyüzsgésébe. 

A lábaim alatt régi, elhagyott épületek terpeszkednek. Egykor százak sétáltak az összekötő utakon, emberek jöttek-mentek, kólát ittak, elszívtak egy-egy szál cigarettát. Most meg mindenütt virágzó fák és bokrok, elfelejtett műanyagrekeszek és matracok. 

A házak többségének már nincsenek falai, csak mint valami csontváz, a tartóoszlopok maradtak. Bőrként itt-ott ráfeszülnek még a faldarabok.

Milyen érdekes, hogy ha mi, emberek elhagyunk valamit, először így tönkremegy, majd a természet szépen lassan mindent visszavesz magának. Mintha esélyt adna rá, hogy meggondoljuk magunkat és visszatérjünk. 

Azonban végül mindig mi döntünk. Felejtünk, vagy újjáépítünk...

Ui.: ha szeretnétek látni ezt a helyet! Tényleg nagyon szép volt, öröm volt itt forgatni még a romokat leszámítva is! Kukk

Legyetek színesek!

Azt látom rajtatok, hogy sznobnak lenni divat lett. Mindenki minimalista akar lenni, meg vintage. Pedig a vintage már akkor is menő volt, mikor az volt az aktuál. választhatsz, hogy Loreal, vagy Manhattan. Meg hogy pasztell, vagy színtelen. A blogod is legyen olyan. Fehér háttér, egyszerű betűk. Esetleg egy-két méretes kép a szempilládról meg a szemöldöködről. Mert az olyan sikkes. És időközben eltűnt a naplószerűség, és valóban kikopott az őszinteség, aminek az írásokat jellemeznie kellene.

Furcsa érzés úgy böngészni bejegyzéseket, hogy azok sokatmondóak szeretnének lenni, mégsem jelentenek semmit. Csak elolvasom őket, majd ugrok is tovább, nem hagynak nyomot bennem.

De talán az én ingerküszöböm működik rendellenesen, és az is meglehet, hogy ma csak én vagyok túl kritikus.  

Sokszor mondom, hogy azzal, hogy mindenki egyedi akar lenni, senki sem lehet az. Viszont ha már ez az opciót kilőjük, legalább maradjunk olyanok, amilyenek valóban vagyunk. Színeket kedvelők és furcsák. :)

Meséltem

Meséltem már neked százszor. Margaréták szirmait tépve vártad a történet végét, pedig mindig ugyanaz volt: egymásra találtunk, majd a szél széttépett minket minden irányba, majd újra és újra megbocsátottunk, és megszerettük egymást. 

Meséltem már neked százszor. Miközben te az ölembe hajtottad a fejedet, és szavaim mögött mindig azt reméltem, hogy ahogy felnézel rám, talán szépnek találsz.

Meséltem már neked százszor. Miközben sörízű fejfájás gyötört, én meg csak nevettem, más nevet adtam magunknak, és a történetben Spanyolország egy tarka városában narancsfák alatt éltünk. 

Ritka napokon hagytad, hogy én hallgassak. Te pedig azt mondtad, hogy mindig rám vártál, és hogy senki nem szeretett még ennyire, mint ahogy mi ketten. 

Álmodtam már ezt százszor, mégis újra és újra elképzelem magunkat, ahogy nincs más ezen a glóbuszon, csak mi ketten. Mert olyan ez az élet sokszor, mint tövises ágak közé ragadni.

Lenyomat

Előttem egy férfi és egy nő búcsúzkodik. A vonatablakból láthatatlan leselkedőnek érzem magam. A koszos ablakon át is látom a vékony sálak mögé rejtett mosolyokat. Megérdemelt kedvesség, dicséretek, törődés... Ez az, amit a viszonzott szerelem magában rejt. A nő felszáll, majd visszalép egy lépcsőfokot, és lehajolva újabb csókot kér. A férfi pedig felé hajol, felnevet, majd szájuk összeér. 

Elmosolyodom, ahogy a lány elsétál a fülkém mellett, a fiú pedig benéz minden ablakon, keresi, párja hol talált helyet. Talán Budapestig utazik. De lehet, hogy csak Debrecenig. Mindegy is. A fiú hosszan integet még indulás után is, majd látom, ahogy elkezd sétálni az aluljáró felé. 

Mindannyian arra vágyunk, hogy hiányozzunk valakinek. Azon a legmélyebb módon, amikor a másik élete nem lehet teljes nélkülünk. 

A legtöbben nem is tudják, mekkora ajándék a viszonzott szerelem. De akik mégis felismerik mikor az útjukba akad, azok harcolnak érte, hogy megtarthassák, lapok közé rejtik, mint az őszi falevelet. Azt a falevelet, ami soha el nem porlik, hanem lenyomatként örökre megmarad.