Azt hiszem részegnek kellett lennem ahhoz, hogy belássam: mennyire nem jó úton haladok ahhoz, hogy maradéktalanul boldog legyek. Hogy nem elég az, hogy reggel még fel bírok kelni - némi gyomorgörccsel ugyan, de akkor is, - aztán nekilátni úgy egy napnak, hogy azt érzem: kívülről figyelem csak magam.
Az anyák a legjobb dolgok a világon, mert ők azok, akik felnőtt korodban is megráznak, felpofoznak, ha kell, aztán újra visszaterelnek a neked való, még járatlan ösvényre. Olykor megfeledkezünk arról, miféle útravalóval bocsátottak ki minket a világba. Csak tengődünk, éljük ezt a szar, felnőtteknek való, boldogtalan életet, aztán egy éjjel, heves szívdobogások és légszomj közepette rádöbbenünk arra: már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk. Visszasírjuk azokat a boldog időket, amikor még tudtuk, mit akarunk. Amikor még naivan és békésen beletörődtünk abba, hogy robotolnunk kell, ám amellett a mellkasban dédelgettük az álmot, hogy írjunk, zenéljünk, vagy kávézót nyissunk. Rájövünk arra, hogy ezeket régen, szép fokozatosan magunk mögött hagytuk, és most kézzel, lábbal és foggal akarunk nekiveselkedni annak, hogy ezeket újra visszaszerezzük. Azt hiszem a legnagyobb hősök is letévednek időről időre a nekik kijelölt, sárga köves útról. Elkóborolnak, és hagyják magukat sodródni, de mindig van egy-két olyan ember - köztük a világ legjobb anyái - akik visszahajtanak minket, akár a birkákat.
Elfogadsz egy tanácsot, kedves? Ne ess az én hibámba! Ne elégedj meg azzal, amid van! Ne alkudj, ne lapulj meg! Ne hajtsd le a fejed olyanok előtt, akik nem érdemlik meg azt! Légy makacs! Rendíthetetlen... kitartó és bátor légy, aki tudja mit akar, ismeri a saját céljait és azokat semmiért fel nem adja. Sem pénzért, sem időért, sem nyomás hatására. Mert az érzés, hogy egy munkában nem tudunk kitejesedni, az az egyik legrosszabb érzés a világon. Szerethetjük mi a munkát, az embereket, ha egyszer nem érezzük magunkat a kirakós részének. Olyan puzzle darabok vagyunk sokszor, akik nem valóak a nagy egészbe, akik elkallódtak a játszószoba puha szőnyegén, és várják, hogy végre a megfelelő dobozba kerüljenek.
Hetek óta először, kicsit pálinkásan írok, de ez az egyik legjobb érzés a világon. Pinket hallgatok, kezem alatt kávés csoki, és tudom hamarosan boldogan bújok a Másik karjába. Várom őt haza, és majd elmesélem neki, milyen bután, részegen ültem a számítógép elé, és hogy minden ,,mumus "bennünk, és csak bennünk lakik!
Jó érzés, hogy ezt most leírhatom. Nem azért, mert úgyis lesz, aki elolvassa, hanem magam miatt. Hogy végre ráébredtem, mit is felejtettem el a nagy felnőtt létben: azt, hogyan is kell önmagamnak lenni!
