Mindenkiben benne lakozik a kétség és a bizonytalanság. Talán éjszakánként oson elő az ágyaink alól, vagy a levegővel együtt szívjuk magunkba. Nem tudom. De a részünk, és gyakran úgy érezzük: képtelenek vagyunk együtt élni tovább az érzéssel. Néhány nap alatt a gondolat végleg vörösre érlelődött bennem: a nőkben evolúciós defekt ez. Mármint a saját magukkal szembeni bizonytalanság külső és belső értelemen egyaránt. Azt mondtam a minap, hogy azért kaptuk ezt a csúfságot a teremtőtől, hogy ne mondhassuk magunkra, hogy tökéletesek vagyunk. Persze ezt mosollyal a száj szögletében szabad csak kimondani, és azért, hogy elvegyük az élét a helyzet komolyságának.
De a problémáról nekünk beszélnünk kell, hiszen ha véletlenszerűen rámutatnék egy nőre a zsúfolt piac közepén, biztosan azt mondaná: ő is sokszor bizonytalan. Épp ezért érzem fontosnak újra meg újra felhozni és ,,papírra" vetni a témát.
Biztosan szeretnétek valami ,,tuti tippet" olvasni, hogyan lehet a mélypontokról kilábalni, de akkor sajnos azt kell javasolnom, hogy forduljatok a minden tudományos alátámasztást magában foglaló Cosmopolitan-hez... (gúnyos kacaj) Én ugyanis nem találtam még megoldást.
Lefestem, hogyan néz ki egy-egy ilyen magunk alatt lévő periódus: a nő bevonul a szobába. A nő nem eszik a filmekben bemutatott fagyis-dobozos habzsolásokkal ellentétben. A nő melegítőben és kinyúlt pólóban, fésületlenül gubbaszt egy sorozat előtt, hogy még szarabbul érezze magát. Persze valószínűleg a külsőnk és belsőnk is feljavulna, ha összeszednénk magunkat, és elmennénk otthonról, de ez az elképzelés csaknem fizikai fájdalmat okoz már az agyunkban is.
Eltelik így egy nap. Kettő. Aztán három és négy is. Végül -valami általában a szükséges vörösbor vagy felvágott és májkrém már hiányzik a hűtőből és ezért- muszáj emberek közé menni és elindulni vásárolni.
Persze ilyenkor megy az összehasonlítás. Vajon ez a lány szebb nálam? És az aki épp a pénztárnál áll? Vagy aki a kaputelefonnál csenget? Ezekben a pillanatokban minden exbarátnőt a piedesztálon látunk, ránc és hibák nélkül, tökéletesen. Persze a valóságban ezek a dolgok olyanok, mint egy görbe tükör. Csak minden tükör befelé fordul ilyenkor.
A valóság sajnos szomorúbb, mint a szappanoperák buborékjai. A bizonytalanság nem múlik el a kamaszkorral. Jó esetben csak nem fokozódik. A kisebbségi komplexus pedig megfeketít minket, ha hagyjuk. Azt kell hogy mondjam: van abban valami, amikor azt tanácsolják nekünk, hogy fogadjuk el önmagunkat. Persze, hogy azt kellene! Más megoldás nincs. De a megvalósítás mindig nehezebb, és gyakran megvalósíthatatlannak tűnik.
A kis bejegyzésemet mégis illene valami pozitívval zárnom. Khm...khm... Ültök? Kapaszkodtok? Ugyanis olyan megoldást tárok elétek, ami mindig, minden helyzetben átmeneti megoldást nyújt... Nah készen vagytok?
VÖRÖSBOR. Minden mennyiségben. Minden fajta. (A minden mennyiségben alatt úgy értem, hogy vegyetek olcsó borokat, különben a gatyátok is rámegy.)
Azt hiszem elköszönöm tőletek... és kortyolok egy marha nagyot! Egészségetekre! Cupp.
