2016. szeptember 1., csütörtök

Dobd el a telefonod!

A nyár érkezett, majd angolosan távozott is. Már csak a lábnyomát érezzük. Életem nagy részében a szeptembert teli iskolatáskával, színes ceruzákkal meg jegyzetfüzetekkel kezdtem meg. Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy nem nézem a tanévnyitó kezdetét, vagy nem ülök a Neptun előtt korán reggel, mint akit agyonvertek. Kicsit szokatlan érzés, de lassan közelebb kell éreznem magamhoz azt, hogy gyerekeknek való színes-mintás cuccokat nézzek. Már csak a korom miatt is...
D.-vel ezt alaposan meg is beszéltük. Mármint, hogy milyen furcsa, hogy egyre több ismerősünk megy férjhez, vagy szül gyereket. Sőt olyan is van, aki már óvodába engedi a sajátját. Ha megkérdeznétek, én szeretném-e ezt, nem hazudnék nektek. Ez itt, nem a hazugságok helye. De úgy érzem, majd minden jön szépen sorban, amikor itt az ideje. Addig meg jó szórakozás felháborodni, hogy ez meg az férjhez ment. 
D.-nek azt is elmondtam, hogy szerintem a Facebook-on csak olyan dolgokat osztanak meg az emberek, amik boldogságot okoznak nekik. Persze, hogy nem kürtölik világgá, ha zátonyra fut a korán megkötött házasságuk, vagy hogy Petike még mindig becsinál a pelenkájába, pedig négy éves. 
Aztán a másik dolog, hogy egyfajta kényszernek érezzük ezt a közösségi-témát. Minden örömünket meg akarjuk osztani. Becsekkolni az összes étteremből és fesztiválról, megmutatni minden új ruhánkat, azt, ha a párunk romantikus gesztussal vár minket haza a munkából.
El kell mondanom (és itt nagy, neon betűket használnék, ha tudnék), hogy én úgyis boldog vagyok, hogy nem teregetek ki mindent. Azok, akik igazán fontosak nekem, úgyis tudják, ha valamitől boldog vagyok, és azt is, ha valami bánt. Utálom a neten fenntartott kapcsolatokat, hogy kötelező megválaszolni a chat-üzeneteket, hogy egész nap pittyegne a telefon, ha nem némítanám le, és hogy megharagszanak rám az emberek azért, mert nem azt lesem folyton: írnak-e nekem.
Én szeretném a neten kívül élni az életemet. Persze nem azt mondom, hogy nem esik jól szétnézni, kivel mi az újság, de nem akarom, hogy ez meghatározza, milyen a hangulatom. Nem terrorizálom magam szándékosan, ugyanis nem vagyok mazochista. Nem szabad beleesni abba a hibába, hogy függővé tesszük magunkat a like-októl és a megosztásoktól. 
Ki kell élvezni egy-egy reggeli kávét, vagy finom ebédet, ki kell kapcsolni az agyunkat a moziban és a randikon, el kell felejteni a Facebook-ot, míg szalonnát sütünk a családdal! Fesztiválozni, koncertezni, vagy színházba járni pedig végképp telefon nélkül kell!
Élvezzük hát a pillanatokat, mert az évek higgyétek el, szaladnak ám, mintha egy véget nem érő maratonon vennénk részt! Mi meg csak fáradunk és fáradunk, aztán időnként csak egy mogyorós csoki meg egy energiaszelet szed ki minket a pácból. 
Ezt a szeptembert szeretném eredményesen tölteni. Nem nézni a telefont, tudni nemet mondani, ha úgy tartja kedvem. Ígérem, egyszer megtanulok önzőnek lenni, és csak magamért csinálni dolgokat, mindenféle agyalás nélkül. Nem stresszelek majd, nem idegeskedem annyit, és nem fog felzaklatni, ha néhány nap magányra van szükségem.
Tegyél te is így! Idézd fel, milyen jó volt a többi emberrel és gyerekkel lenni a játszótéren, az óvoda udvarán, vagy az osztályteremben. Telefon nélkül...!
girl, school, and coffee kép