2016. december 30., péntek

Lidércek, szirének

Utálom a női neveket. Persze csak azokat, amik fészket raktak a fejemben. Odabent tobzódnak, mintha egy király kis házibulin lennének, és nem érdekli őket, hogy nekem mennyire rossz ez az egész. Persze én adtam nekik a táptalajt. Én engedtem, hogy gyökeret ereszthessenek, mert bennem van kevés önbizalom, én nem hiszek magamban. Ez biztosan valami genetikai defekt. Ezek a nevek van, hogy napokon át rágják az agyamat, kínoznak, forró pálcával égetik a fájó részeket úgy, hogy Te nem is tudsz róla. A férfiak vajmi keveset tudnak arról, a nők mennyit gyötrődnek. És most nem a feminista beszél belőlem (hiszen én még az egyenjogúságomat is visszaadnám, tudod), hanem az őszinteség. Nem mártírság ez, hiszen valami baj van azzal, aki szeret szenvedni! Egyszerűen mi szeretjük a dolgokat a kezünkben tartani, tudni, hogy pontosan hol a helyünk, mennyit érünk, és vagyunk-e annyira fontosak a másiknak, hogy az változzon értünk? Ne értsd félre, nekünk magunknak is kell, de jól tudjuk, hogy az egy hosszadalmas folyamat. Az éveken át lerakódott rosszat nehéz ám a fejekből kitakarítani. Lidércek ezek azt hiszem...
Néhány éve írtam ide egy cikket, amiben elmeséltem a Kékszakállú herceg és Judit történetét. Én ezt a leckét megtanultam. Nem nyitogatom a zárt ajtókat, mert nem akarok, és nem is szeretek szenvedni, de továbbra is vannak pillanatok, amikor felteszem magamnak a kérdést: jobb volt ő nálam? miért rajongott érte? ugye nem hasonlítok rá? nem csak egy pótlék vagyok? Nem akarok Judit sorsára jutni, hogy egy legyek az összes többi között, de gyűlölöm az A.-kat, az I.-ket de még a P.-ket is..
Mi, nők egymás között persze észhez térünk, rájövünk, hogy a két nem agya mennyire ellentétesen működik, csak az a baj, hogy az igazságot nem találjuk ebben. Nehéz elfogadni, hogy addig, míg mi éjjel éberen a mennyezet repedéseit számoljuk, addig a másik pihentetően alszik. Valószínűleg igazad van abban, hogy emiatt szereti egymást annyira egy nő és egy férfi. De a démonokkal, a mumusokkal, a szirénekkel mi lesz? Őket hogy lehet elűzni? A józan ész hiánya okozza a veszekedéseket, az összezörrenéseket.  Az én és a te irányodból egyaránt.  Biztosan nehéz elhinni, hogy évek múltán is ugyanaz a tinédzser szellem van bennem, aki nem látja szépnek magát, és folyton fél valamitől. Biztosan nehezen hihető, hogy ez a koravén tudat volt bennem mindig, és valahogy elfelejtettem az évek során gondtalan lenni. Épp ezért nehéz most nekem. Úgy tűnik a karácsony belőlem ismét a rosszat hozta ki. Az önbizalomhiányt, a kétségeket magammal - és NEM veled - szemben. 
Szeretnék tanulni. Megérteni, hogy élhetek együtt a tudattal, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy a féltékenység örök társam lesz. De vágyom rá, hogy ezzel együtt szeress mindig így, ahogyan most. Sajnos nem vagyok tökéletes, sőt... sokszor azt hiszem, több bennem a hiba, mint az összes körülöttem élő emberben, de azt akarom, hogy te ezeket ne lásd. Hogy mindig én legyek a lány, akivel a Petőfi szobornál találkoztál, én legyek az, aki kacsát sütött neked, meg az is, aki mindig sírva kér bocsánatot. 
Azt hiszem, megint jól jönne egy ölelés tőled. Mikor érsz már ide? Mikor csörög végre a kulcs a zárban? Minden nélkül töltött óra kétszer olyan hosszúnak tűnik. 
Feltétel nélküli szeretettel... így szeretlek én téged.

girl and photography kép

2016. december 27., kedd

Tévedés

Különös, milyen könnyen elfelejtjük, milyen boldogtalannak lenni. Úgy gyűrjük az érzést az agyunk leghátsó szegletébe, mintha nem is lett volna. Aztán valahogy mégis előtámolyog, és megrohamoz minket. Napokig foga tart, nem enged és rág minket, mintha mi lennénk számára a legfinomabb falat. A veszekedés nem úgy jön, mint a filmekben. Nem kopogtat, nem jelez. Egyszerűen csak kézen fogják egymást Boldogtalansággal, két ember közé állnak és vérengzésbe kezdenek. Ilyenkor előtörnek belőlünk az acsargó kutyák és karácsonyfástól, mosolyostól, ajándékostól magukkal visznek minden szépet. És hogy mi marad nekünk?-kérdezhetnéd: az, hogy üresnek és jelentéktelennek érezzük magunkat. Ezenkívül extraként a zsebünkben lesz némi taknyos zsebkendő. Tévedés a másik dolog is, hogy minden veszekedés békülős szexbe torkollik. Neeeem, barátom. A valóságban végül valaki elalszik a két ember közül, és hangos horkolással tölti meg a feszültséggel teli levegőt. Ilyenkor úgy tűnhet, nem is történt semmi, pedig igen. Ezekben a pillanatokban jövünk rá arra, hogy létezik egy nagyon rossz oldalunk ami csak pusztítani akar, és hogy a másik sem különb nálunk. Mondhatnám, hogy tékozlók vagyunk, és időről-időre felégetünk magunk körül mindent, de nem takarózhatunk folyton ezzel! Ez nem mentség semmire! Sem a másikhoz vágott szavakra, sem a csendes dacra, ami bennünk lapul. Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy megtanul bocsánatot kérni, vagy sem. Egy mondás azt tartja, hogy az kér elnézést, aki jobban szeret. És szeretek erre gondolni, mikor állok egy régi fürdőszoba küszöbén, miközben kimondom a szavakat, majd várom, hogy megkapjam a ,,feloldozást", és azt halljam: ,,semmi baj".
girl, hair, and vintage kép

2016. december 13., kedd

Vissza

Jó rég volt, nem igaz?! Ujjaim nem haladnak olyan gyorsan a billentyűzeten, ahogyan az egy írópalántától megkövetelhető. Csak magamat vádolhatom, hiszen annyira túlvállaltam magam az év utolsó hónapjára, hogy a karácsonyi díszek csak hevernek szótlanul a dobozban, én meg hetek óta kerülgetem, mert nincs időm őket kitenni a lakás különböző pontjaira. Ha jól átgondolom, tulajdonképpen két munkahelyem van, ha a házimunkát leszámítjuk, akkor is. Fél ötkor rohanok a munkahelyről a buszmegállóba, és igyekszem nem elaludni a húsz perces út alatt, pedig tudom, hogy ennyi pihenés sokszor életmentő lenne. Aztán otthon a felnőtt dolgok jönnek, és én hűségesen, szeretettel főzök, mosok, takarítok. Éjfélig meg horgolok, és mostanában felmerült bennem a gondolat, hogy ez kicsit már ,,fútószalagos gyártás", hiszen csak morgok, hogy még sem ezzel, sem azzal nem vagyok készen.
Felaprózódtam, és csak kapálózók szüntelen. Számolom a napokat az ünnepekig, amikor végre újra visszatalálhatok ahhoz a Vikihez, aki a lelkem mélyén vagyok. Azt várom, hogy ezzel együtt az ihlet, vagy Múzsa kisasszony is megtalál, mert unom már ezt a tehetetlenséget. Hiába ülök a villogó képernyő előtt, egyszerűen nem jönnek a szavak, és attól tartok, hogy kifogytam a mondanivalóból. Elfogytak talán belőlem a betűk és a végén lehet, hogy csak álom marad az, hogy az írás lesz a munkám. Most biztosan hálátlannak gondoltok, bár ez szívetek joga, mégis próbálom megvédeni magam, mert egyszerűen úgy érzem, muszáj. Olyan ez, mint valami belső késztetés, egyfajta kötelesség, ami arra sarkall, hogy vegyek fel egy páncélt, húzzam fel a boxkesztyűt és küzdjek meg magamért!
Az igazság az, hogy minden gondom és bajom abban gyökerezik, hogy egy nap csak 24 órából áll, és hogy a szervezetnek szüksége van az alvásra. Olyan jó lenne minden napot úgy megélni, hogy arra emlékezzünk mindig! Amin változtatni tudok az az időbeosztásom. Meg kell tanulnom nemet mondani, magammal foglalkozni, nem a gondokkal törődni! Fel kell idéznem, milyen koncertre járni. Milyen szórni a pénzt, és koncerteken sörözni. De ehhez az kell, hogy egy napig csak aludjak, egyek és vegetáljak. Az emberek többsége biztosan az én cipőmben jár. Az év végi kimerültség ez. Azt hiszem így hívják. Hát nálam ez most nem kopogott, hanem egyenesen rám rúgta az ajtót. Lassan majd csak sikerül kitoloncolni, és visszaszerezni a birodalmamat. 
girl, hair, and red kép