2017. március 31., péntek

Lélegzet

A vonat éles sikoltással fékezett le az állomáson, hogy kiokádja magából az embereket. Szépen sorban, egyiket a másik után. Köztük engem is. A város már abban a szokatlan fényben fürdött, ami a nappal és az éjszaka közötti vékony határon húzódik. Ez a különös szürkület az, ami az emberben képes meghozni az elhatározásokat. Ahogy sétáltam hazafelé, rájöttem, bármennyire is menekülnék már kézzel-lábbal ebből a városban, valahol a szívem mélyén még mindig a magaménak érzem az összes repedésével és romos játszóterével együtt.
Akkor fogalmazódott meg bennem kristálytisztán, hogy túl sokat akarok egyszerre, túl sok változást, túl sok eredményt. Sosem voltam az a türelmes fajta, pedig az eszem tudja, hogy meg kell tanulnom nyugodtabban élni, hogy szabadon örülhessek ezeknek a langymeleg estéknek, a csendes ajtón belépéseknek meg jóleső munka utáni csókoknak.
A rügyező fák alatt sétálva vettem néhány mély levegőt, és megbeszéltem magammal, hogy lelassítok. 24 éves vagyok. Nem negyven, nem ötven. Bármennyire is érzem, hogy sürget az idő az élet minden területén, meg kell tanulnom türelmesnek lenni, mert ha nem teszem, csak azt fogom elérni vele, hogy egy-kettőre szétmorzsolódok.
Meg fog várni a lakáshitel, az egy-két gyerek, meg a kis üzlet, ami majd egyszer két embert fog jelenteni. Lépésről-lépésre kell haladnom, akkor talán kézben tudom majd tartani az eseményeket. Szeretném, ha holnap reggel már minden úgy lenne, ahogy megálmodom, de el kell fogadnom, hogy minden változásért tenni kell, minden terv csak akkor válik valóra, ha megfontoltan formáljuk meg kívül-belül.
Addig is majd minden este megiszok egy pohár teát, miközben teleírom ötletekkel a hatalmas füzetet, ami most a jövőnket jelenti. És ha megkérdezi majd valaki, mint akarok az élettől, csak annyit fogok válaszolni: élni akarom azt, amit kapok. Ennyit.

girl, sea, and dress kép