Fogadom! (?)
-Meg kellene fogadnom valamit, nem?-kérdezed összeakadó nyelvvel, miközben a fagyos földön ülve kettecskén nézzük az éjféli tűzijátékot.
-Azt hiszem. De csak akkor, ha betartod.
-Volt már valami, amivel nem így tettem?
Persze azt felelem neked, hogy nem, hiszen valóban soha nem szegted még meg egyetlen ígéretedet sem.
-Oké, akkor megfogadom, hogy... hogy ugyanolyan sokat fogok enni 2015-ben is, és továbbra sem számolom a kalóriákat.
Felkacagok az esküdre.
-Ezt én is tartani tudom, Veronika!
Odabent a házban hangos zene szól, alig halljuk egymás hangját, de a tűzijáték hangosan robban. Akár egy-egy színes, ártalmatlan ágyú. A kutyánk fel-le rohangál, ugatása már rekedtes, belefáradt a ,,jelzésbe". Aztán az itatójához fut, majd néhány korty lefetyelése után folytatja strázsálását.
Érzem rajtad a várakozást. Január elseje hajnalban minden évben ilyen vagy. Tele vagy tervekkel, és megvalósításra váró ötletekkel, meg elhatározásokkal, akár csak én. De mi soha nem fogadunk meg semmit. Nem akarjuk, hogy eskü kössön minket. Anélkül is megtartjuk az ígéreteinket, hogy kimondanánk őket.
Most lassan feltápászkodsz, bakancsoddal felrúgod a pezsgőspoharadat, mire a buborékos lötty a földbe ivódik. Fejeden megigazítod a virágokat, amiket magadra tettél, majd hangosan biztatod a szomszédot, hogy lőjön fel még több tűzijátékot.
D. mellettem ül. Meleg tenyerébe fogja a kezem, és a poharába mosolyog. Azt hiszem, tud rólad, de nem bánja, hogy létezel. Szerintem sokszor még örül is neki, mert érzi, hogy te vagy a ,,művész" részem.
Szeretni akarom az elvetkező 365 napot. Sétálni szeretnék térdig érő hóban, virágba borult fák alatt, a nyári arany színben, bokáig a falevelekben.
Nem fogom engedni magam bedarálni. Ezt az egyet azonban most megfogadom!
Hab
-Megfürödtél már? -kérdezed csendes udvariassággal a fürdőszoba zárt ajtajának túloldaláról.
-Már csak három oldal van a fejezet végéig. -felelem, és hallgatom, ahogy papucsod halk csoszogásával visszamész a szobánkba.
Mindig szerettem a fürdőkádban olvasni. Most nézem a kezemben tartott könyv táncoló betűit, majd a beígért három oldal után a kis fürdőszobaszekrény tetejére teszem King-et. Lábaimat kinyújtom a kihűlőfélben lévő vízben. Lábujjaim ráncos bőre mutatja, hogy már két fejezetet olvastam el, mióta bejöttem karomon egy törölközővel.
Te, drága Veronika pedig várod a sorod, mert te türelmesebb vagy az átlagnál. A karácsonyt úgy töltöttük el, hogy végig bennem voltál. A mosolyaim a tieid voltak, az én szememen át láttad a karácsonyfa színes fényeit, kezeimmel bontottad ki közös ajándékainkat. De most újra mutatkozhatsz, mert egyedül maradtam.
(De hisz minden kapcsolatot ápolni kell, amit valójában szeretünk.)
D. szerint több energiát kell fektetnem azokba a kapcsolatokba, amelyek igazán fontosak nekem, és kevesebbet azokba, amelyek már eleve elveszettek.
Mostanság úgy érzem magam, ahogyan te szoktad. Nem görcsölök annyit, nyitottabb vagyok, és ezt mások is észreveszik.
Fejemet most az ajtó felé kapom, mert hallom, hogy vizet engedsz egy pohárba, majd néhány másodperc múlva visszateszed a helyére. Én meg lebukom a víz alá, szememet kinyitva figyelem a plafont a víztükör alól, és mosolygok. Arra gondolok, hogy szép volt a karácsonyom mézeskalács nélkül is, és hogy tényleg azokkal voltam együtt, akiket valóban, tiszta szívemből szeretek.
Képeslapokra
-Társasági ember vagy, Vörös! Tagadhatod, de hiába.
Arcomon, még mindig bágyadt mosoly ül. Ma az emberek kedvesek voltak velem, és a beszélgetés oly könnyűvé vált, mint amilyen csak néhány pohár bor után szokott lenni. valójában még csak nem is akarom letagadni azt, amit mondasz.... Azt hiszem, eddig szerettem magam a komfortzónámon belül tudni, de most, hogy rá lettem kényszerítve arra, hogy mozduljak, már nem is bánom. Mindenkinek át kellene lépnie a határait. Meztelenül fürdeni éjszaka a Balatonban, Debrecen utcáin részegen sétálni, sárkányt eregetni viharban.
Most úgy érzem, boldog vagyok. Keveset alszom a teendők miatt, de boldog vagyok. Mert fontos vagyok emberek számára, napközben eszükbe jutok.
-Jó helyen vagyok. alig várom, hogy végre rólad is tudjanak, Veronika.
-Biztos, hogy meg akarsz mutatni nekik?-kérdezed, miközben fejen állsz a fal mellett. A csuklásod már lassan fél órája tart, így ez a soron következő módszer arra, hogy alábbhagyjon.
-Te a részem vagy. Így kell elfogadniuk. Azt tanácsolták nekem az emberek, hogy mutassam meg azt, aki vagyok. És én részben Te vagyok!
Vörös hajad a padlót terült szét, mint száraz falevelek tengere, szemed lecsukódik, majd felkacagsz.
-Tudod, hogy szeretek gyújtogatni, rombolni... sőt!
-Igen!-kacagok, miközben egy újabb karácsonyi képeslapra írom:
Boldog, békés ünnepeket!
Szeretettel BARÁTOD:
Vörös
November az ablakon át
-Helló November! Már találkoztunk.-nyújtom a most érkező vendég felé a kezem, de mikor tenyerem hozzáér az övéhez, kellemetlen borzongást érzek.
-Valóban? -kérdezi, miközben deres hajából kiráz néhány falevelet. Furcsa, hogy nem csak te vagy most itt, Veronika. Kedves vagyok ugyan Novemberhez, de csak az illendőség kötelező szabályai miatt. Egyébként meg teljesen jól elvoltunk kettecskén. Csak te meg én.
És egyébként is... olyan furcsán megvetően néz rám. Még az orrát is olyannyira felhúzza, hogy összeráncolódik.
Talán jó lenne, ha elküldenéd. Mert... mert az neked olyan jól megy, az én sutaságommal ellentétben. Tudom, hogy hallod, mi jár a fejemben, mert szád szeglete finom mosolyra húzódik, miközben gonoszul méregeted November urat. Látom, neked sem szimpatikus. Nem is baj. Nem kell mindenkinek annak lennie. Talán hamar távozik. Decemberrel sokkal jobban kijönnék most. Ő csendes. Sosem kérdez, csak elhalmoz ajándékokkal, nem mellesleg imádja a művészetet. Tavaly is gyönyörű jégvirágokat festett a szomszéd ház betört ablakára.
Igen, igen. Biztosan hamar távozik ez a gőgös...
Most rád nézek, miközben November megfordul, hogy egy forró bögre teát vegyen le az asztalról, nekem meg az jut hirtelen eszembe, hogy a hideg kezei nem törnek-e szét majd a hirtelen melegtől. De ujjai a bögrére fonódnak, és nem történik semmi.
Azazhogy... Tenyérrel felfelé kinyújtod a kezed, látom, ahogy finom meleget sugároz. Látszanak a hullámai, miközben gyorsan November felé irányítod. A kalapos, deres hajú úr pedig meglepett ,,O" betűt formáz a szájával, és éppen azon az ablakon távozik, amelyiken érkezett.
Megkönnyebbülten zárom be az ablak mindkét szárnyát. Még a vastag sötétítőt is berántom.
-Nem kell mindig finomkodni, Vörös. Ha nem akarod a társaságát valakinek, hát üldözd el.-vonod meg a vállad, és bekapcsolod az asztalon pihenő lávalámpát.
Arra gondolok, hogy már alig várom a telet. Ez az őszi közjáték most nem az én világom.
(Az évszakok jönnek-mennek, csak mi maradunk ugyanolyanok.<3)
Kópia
Kezemet forró falú utazóbögre melegíti. Még a műanyagon keresztül is érzem az édes narancs illatot. Lehunyom egy pillanatra a szemem, és hallgatom a fülemben ordító zenekart. A vonatomat várom. Az imént mondta be egy tájszólásos férfi, hogy 40 percet késik.
Éppen a kávéautomatánál állsz dudorászva várod, hogy a forrócsokid készen legyen. Fejeden sapka, hajad aranyszínnel bújik ki alóla. Kevesen tudják, hogy az alteregóm vagy, és nem az ikertestvérem. Mikor gyerek voltam, sokszor eszembe jutott, mi van akkor, ha mondjuk Skóciában él egy ugyanolyan lány mint én vagyok? Ő is vörös hajú, szeplős, kék szemű, az átlagnál magasabb... és ő is pontosan így pötyög a billentyűkön most, mint ahogyan én. Vajon összehoz minket az élet legalább csak egyetlen pillanatra?
Szeretem az hinni, hogy a jó embereket egymás útjára veti a sors. Hogy nincsenek véletlen találkozások, elpazarolt órák és évek, hogy minden szónak súlya van.
Talán-de csak talán!- naiv is vagyok. De te, Veronika még inkább. Ahogy közeledsz felém, hogy mellém ülj, minden rád pillantó emberre rámosolyogsz. Imádod őket. Rajongsz értük. És a várakozó férfiak és nők visszanevetnek rád. Még az a hajléktalan is, aki mindig csúnya szavakat kiabál a lányokra, és folyton misére siet.
Kár, hogy nincs bennem belőled egy kicsivel több. Több emberszeretet, elfogadás, kedvesség. Én vagyok a te negatív változatot. Fekete-fehér eredet.
,,The doors..."
Ahogy a város kis szűk sikátorához érek, te már egy régi, zöld szemetes tetején ülsz. Körbenézek. A máskor világos, virágokkal teli utcarész most kihalt. Sehol senki. De a falak tele vannak ajtókkal. Néhányra ki van rakva egy-egy ,,Ne zavarjanak!" tábla, mások pedig félig nyitva várnak rám.
-Válassz, Vörös!-nevetsz fel, és nagy robajjal leugrasz a szeméttárolóról.
Körbefordulok, és igyekszem kiszúrni magamnak a legoptimálisabb ajtót. De mégis mi alapján választunk, hogy kinek az életébe szeretnénk belépni? Bemegyünk azokon az ajtókon, amelyek bárki számára nyitva vannak, vagy bosszúságot okozva rátörünk valakire?
Persze, könnyebb lenne becsusszanni a réseken, mégis megállok egy nagy, robosztus ajtó előtt, amin több lakat, és lánc van.
-Azt ne válaszd!
-Miért ne?
-Csak... úgy.-szólsz zavartan.
-Veronika, kérlek...-sóhajtok fáradtan. Néha unom a rébuszaidat.
-Az te magad vagy. Nem léphetsz be, és kész. Arra csak más képes.
Döbbenten állok néhány másodpercig. Az Én ajtóm. Én vagyok. Megnézem alaposabban. Vastag vörösfenyőből készült, biztonsági lánc, és lakatok tömkelege mellett egy nehéz, oroszlánfejű kopogtató várja, hogy bezörgessenek. Középen egy kis kémlelőnyílás van. Lábujjhegyre állok, és benézek. A lyukon keresztül élénk, kék szem néz vissza rám, mire hátrahőkölök, és csaknem fenékre esem.
-Csak válassz egy másikat!-mondod, és próbálod magadra ölteni a könnyedség álarcát.
A mellettem lévő ajtóhoz rontok, letépem a kilincsen éktelenkedő táblát és bebukdácsolok... Lesz ami lesz...
Szavak
-Meg kell tanulnod bocsánatot kérni.-mondom neked, de te vonsz egyet a válladon, és reszeled tovább a már így is tökéletes körmeidet.
-Veronika...!-Most mit akarsz? Mit mondjak? Tudok bocsánatot kérni.- a reszelő a combodon csattan.
-Nem arról beszélek, mikor valakit meglöksz az utcán séta közben, és motyogsz valamit azért, hogy ne higgyenek bunkónak. Az csak egy odavetett ,,sajnálom", vagy ,,bocs". Nem olyan, amit őszintén megbánsz.
-A bocsánatkérés az bocsánatkérés. Nem?-látom rajtad, hogy egyre ingerültebb vagy, de úgy érzem, ilyen téren olyan vagy, akár egy kisgyerek. Ha nem értetem meg veled ennek fontosságát, sosem tanulod meg.-Nem ugyanolyan. Mint ahogyan az sem, hogy hogyan mondod azt: szeretlek.
-Oké...-fújtatsz egy nagyot.-Sajnálom hogy elhanyagoltalak. Jó? Így már elégedett vagy?-kérdezed fáradtan, és vékony pír önti el az arcodat... Tehát tényleg bánod.
Nekem nem is kell több. Már nem is haragszom rád. Sosem voltam haragtartó, és nem most akarom elkezdeni. Inkább élvezem a társaságod, azt, hogy nem vagyunk külön-külön egyedül.
Mindannyiunknak meg kell tanulnunk bocsánatot kérni, és megbocsátani. Tudom.
Falevelek
Szeretem ezeket a vasárnap délutánokat. Az őszi, hűvös levegő lassan mozgatja a függönyömet, miközben én néhány könyvet pakolgatok a polcaimon.
-Vennem kellene egy újabb szekrényt. -morgok, de közben mosolyogva nézem legújabb szerzeményeimet.
A világ tele van csodákkal. És az ilyen ,,burokban" töltött órák segítenek elengedni azokat a dolgokat, amik keserűséget okoznak, és felszabadítják a helyet az olyanoknak, amelyek melegséggel töltenek el.
Néhány arany színű falevelet végigsimítok, miközben óvatosan két lap közé teszem őket. Majd tavasszal megnézem, hogyan teleltek ki, miként száradtak ki az örökkévalóságnak.
Te pedig időközben befejezed a kötött sálat, amit még tavaly kezdtem el. Ilyenek vagyunk mi. Véghezvisszük azt, amit a másik sokáig csak halogat, vagy nem mer megtenni. Azt hiszem te sokszor könyörtelenebb is vagy, mint én. Máskor pedig empatikusabb. Többször kellene rád hallgatnom, tudom. Mégis az ember a saját hibáiból tanul.
A fejeden lévő fejhallgatódból egy The Civil Wars szám dallamát hallom. Szeretem elnézni, hogy nyugodt vagy.
Az ősz eddig még minden évben változást hozott magával. Remélem az idei mindkettőnk számára boldogságot, szeretetet, megértést tartogat. Mert tényleg csak így érdemes élni.
,,Zár az égbolt"
Egy nagy kalapban állok. Tudod, olyanban, aminek kacskaringós az oldala, és egy széles selyemszalag díszíti. De hát látnád is, ha nem a borodat iszogatnád, hanem felém fordulnál
-Kicsit huzatos idefent, nem igaz? -kérdezem, de azért kitárom a karjaimat, és feltápászkodom a paneltető szélére. Lábujjaim hegye a tátongó mélységbe lóg, de én stabilan állok. Úgy érzem, a markomba foghatnám a világot.
-Csak össze ne morzsold!-kacagsz fel a sarokban, majd csuklasz egyet.
-Mondtam már, hogy hátborzongató vagy, mikor kitalálod, mire gondolok? -költői kérdés, nem is számítok válaszra.
-Zár az égbolt. Mint abban a Csík zenekar számban.
Felnézek az égre, és látom, hogy a felhők gyorsan úsznak el felettünk, majd halomba gyűlnek, és színűk átvált sötétszürkére. Akkor eszembe jut, hogy én fogom érezni először a városban, hogy esik, hiszen a legmagasabb pontján állok.
Mikor gyerek voltam, anyám azt mondta, akkor esik, ha Isten sír. Most meg már sokszor arra gondolok, miért ne sírhatna örömében? Hiszen a rengeteg szörnyűség mellett ragyogó lelkek is vannak idelent. Olyanok, amelyeknél az ember úgy érzi, tiszta kedvesség áramlik felé, semmi kiszámítottság.
Ekkor megérkezik az első, kövér esőcsepp, ráhullik a kézfejemre, mint egy könnyed csók, és én nem törlöm le. Hagyom, hogy a többi is kövesse azt az egyet, és boldogan ázok el, miközben odalent színes esernyők hadserege tűnik fel, ahogy az emberek igyekeznek fedezékbe húzódni.
Már te is mellettem állsz, nagyokat húzom a borosüvegből, de mosolyogsz. Aztán egyetlen lépéssel a mélybe veted magad. A tested zuhan néhány másodpercet, aztán eltűnik mintha sosem lett volna.
-Mindig ezt csinálod, ha részeg vagy...-kacagok fel, és visszalépek a párkányról.
Felkap a szél
Csalogat az ősz. Levelek rozsdás szélei kacéran integetnek, mint színes szoknyák. A szél feltáncol a gerincem mentén, csigolyáim közé fúrja magát, majd hajamat laza kontyba tekeri a tarkómon. Szeretem az őszt. És úgy érzem ő is szeret engem. Imádom, ahogy az út szélén tócsákba gyűlik az eső, hogy minden olyan tarka, mintha Csodaországban lennék.
Te meg a földön ülsz, és szeretődnek írsz néhány sort egy tölgyfa levelére.
-A szél elviszi hozzá, ha nekem szánta a sors. Ha meg nem? Akkor is... valakihez csakugyan odaér.-mosolyogsz, aztán elengeded a falevelet, néhány pillanatig a föld felé zuhan, majd egy nagyobb szellő az ölébe kapja, és viszi messze, míg a szemünk el nem veszíti végleg.
-Veronika?
-Igen?
-Mi van, ha senki nem kapja meg a leveled?
-Olyan nincs, Vörös. Az Univerzum kedveli a szerelmet. Játszik velünk, aztán szereti, ha szenvedünk kicsit. Muszáj neki eljuttatnia valahová a levelemet, különben hamar ráfanyalodna a szappanoperákra.-mosolyogsz, majd sárga gumicsizmáddal nagyot ugrasz egy mély pocsolyába.
Nézem a beborult eget, és tudom, hogy igaza van. Legbelül érzem, hogy valóban szeret minket valaki odafönt, mert mindig a jó ember mellé terel minket végül, hogy aztán játszadozzon velünk, akár a szél, a lehulló falevelekkel.
Porondon
...a láng, ami csak egyetlen gyufából ered, gyorsan elkezd terjedni a fényes, kék cirkusz-sátoron. Nem a megszokott vörös színnel ég, hanem ezüstössel, mint a gyűrű a hüvelykujjon, ami hajnalban a cigányasszony ujján megcsillant, ahogy az elefántok felé lépkedett.
Te meg én meg ott ültünk egy emelvényen, lábunk a mélység felé lógott, és néztük, ahogy az emberek készülnek a nézősereg fogadására, és te ekkor kaptál vérszemet. Ekkor vetetted magad a mélybe, ahol a trambulinról vidáman pattantál tovább, és kezdted begyűjteni a hódolóidat. És nekem ez a Veronika nem biztos, hogy tetszik. Persze, szeretem, hogy együtt érzel velem a legmélyebb antiszociális állapotomban, de te alapvetően szereted az embereket. Most pedig megvezeted őket, akár a birkákat.
-Hát égjen akkor ez az egész kóceráj!
Még mindig a bokor mellett ülök, és figyelem, ahogy a lángok áteszik magukat az emberek közé, akik sikoltva, egymást taposva keresik a kijáratokat. A füst az egekbe tör, eltakarja a csillagos, éjszakai eget.
Te meg, Veronika királynői tartással lépkedsz, mindenki utat enged neked, én meg ámulva figyellek. Néhány gyereket magad előtt terelsz. Te vagy az utolsó, aki elhagyja a sátrat, akár a kapitány a süllyedő hajót. Aztán mikor mindenki odakintről nézi a hamvadó cirkuszi ponyvát, és néhányan megpróbálkoznak az oltásával, felsegítesz a földről.
Most nem mosolyogsz, hanem a szégyentől kivöröslött az arccal nézel rám.
-Sajnálom... hogy nem voltam önmagam. - mondod csendesen, és érzem, hogy az öröm kivirágzik bennem, amiért újra olyan vagy, mint régen.
Eltévelyedtél, mint mi mindannyian, de megtaláltad az utadat.
És ha ehhez egy kis tűz kellett? Hát ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam?
Panem et circenses
Épp vattacukor ízűt hányok egy fikusz tövébe, míg te egy cirkuszi sátorban parádézol.
Panem et circenses.-Kenyeret és cirkuszt.
Már az ókori rómaiak is megmondták. Azóta pedig nem sokban változott az igazság.
-VE-RO-NI-KA! VE-RO-NI-KA! -skandálják a sátor belsejében az emberek, akiket megbabonáztál. Elég volt rájuk nézned, és máris követtek téged át a város főterén, mint a porondmestert az elefántok és a tevék.
Én néztem egy ideig, amíg tőröket dobálsz egy középkorú nő köré, aztán meg bohócként cigánykerekeket vetsz, és hirtelen valahogy hányingerem támad attól, mennyire megvezethetőek az emberek. Vakon, bután pislognak körbe most is, tudom anélkül hogy egy másodpercig is rájuk néznék.
Felnézek a bokor tövéből, és úgy érzem, ez a sátor egyre nagyobb. Egyre több embert nyel magába, akik csak özönlenek befelé kortól és nemtől, pénztől és észtől függetlenül.
A farzsebembe nyúlok, és előveszem a kis gyufás skatulyát, amin a lánchíd kopott képe virít. Régen egy ilyen dobozkából készített emléket egy elpusztult halnak az öcsém. Mintha ez a gyermeki ártatlanság nem is létezne már a világon.
Kiveszem az egyetlen gyufát, ami zörög a dobozban, majd egy mozdulattal meggyújtom.
-Azt akarom, hogy égjetek!-suttogom, és a sátor aljára dobom a gyufát.
Soha nem éreztelek magamhoz még ennyire közel...
Elkapod a kezem, és gyorsan felhúzol a szalmabála tetejére. Azonnal átfordulok a hasamról, és óvatosan felülök melléd. Magasabban van, mint azt elsőre gondoltam. Az egész mezőt belátni. A közelben egy görcsös, öreg fa ad még árnyékot a lebukó Nap aranyos sugarai elöl.
-Ne kapargasd folyton a szíved!-dörrensz rám, és durván ellököd a mellkasomról a kezem. Szégyellem is magam, hogy valaki, még ha az te is vagy, tanúja a szenvedésemnek. Kedves tőled, hogy elrángattál.
-El kellene utaznod.-szólsz ismét, de hallom a hangodon, hogy már megenyhültél.-Hat hónap úgysem hosszú idő néhány ember szerint.
-És ha nekem mégis az?
-Akkor... akkor...
Ritka, mikor elakad a a szavad, most mégis itt ülsz mellettem, kezeidet az öledbe ejted, és tudom, te is olyan tanácstalan vagy, mint én. Lehunyom a szemem, figyelem, ahogy a szemhéjam mögött narancssárga fényeket látok. Aztán megjelenik előttem London ,,soselátott" telefonfülkéi és épületei, néhány Sherlock Holmes regény, meg egy palotaőr.
Aztán felbukkan az acélkék szempár, az összefonódott ujjak, a kapuk és a biciklik, a sarokba hajított zoknik.
-Szétszakadnék, ha el kellene mennem.-suttogom.
-Már most szét vagy. Nézz csak rám!
Terem
-Fontos vagyok én neked, Veronika?
-Szerintem tudod, hogy nem ez a lényeg. Arra légy inkább kíváncsi, hogy másnak az vagy-e!-újabb kézenállásba lendülsz a tornaszőnyegen, aztán egy bukfenccel a túloldalon kötsz ki velem szemben. Piros tornadressz és egy kék nadrág van rajtad. Én éppen ellentétesen viselem a színeket. Nem vagyunk kópiák, de azért jeleznünk kell, hogy összetartozunk. Nem igaz?
Elgondolkodom rajta, hogy vajon kinek vagyok én fontos, és mennyire. És ahogyan egyik átforulás jön a másik után a felemás korláton, rájövök, hogy az emberek leggyakrabban csak jönnek-mennek. Megpróbálnak nyomot hagyni, de nem mindig sikerül. Aztán meg akinek mégis, az sem marad mindig. Olykor elsodródnak más tájakra, vidékekre, más munkába, új emberek mellé.
És akkor mit tehetünk mégis? Na mit? Hát semmit! Éppen ez a legnagyobb kitolás, hiszen a ragaszkodást előbb vagy utóbb el kell tépni, még ha fáj is.
-Nekem fontos vagy!-szólalsz meg váratlanul, ahogy fejjel lefelé csüngsz a bordásfal legfelső fokáról.
-Köszönöm, hogy elmondtad mégis.-mondom, és tudom, hogy apró mosoly ül ki a szám szegletébe.
Szeretem, hogy te mindig itt vagy nekem. Sokszor csak a sarkokban, de tudom, ha érted nyúlok, megtalállak.
Azt hiszem, mindenkinek kellene egy ,,Veronika."
Fecske
Az emeletről zongoraszó hallatszik, pedig tudom, senki sincs odafönt. Talán ismét csak a képzeletem játszik velem? Te egy hintaszékben ücsörögsz, szemeid alatt sötét karikák éktelenkednek, arcodon furcsa -ijesztő- vigyor. Ilyen az, mikor te is rossz passzban vagy. Egyszerre soha nem vagyunk boldogok. Egymásból élünk, és egymáson, mint az élősködők, vagy a gombák. Nem létezünk a másik nélkül.
A hintaszék ütemesen nyikorog, ahogy a bal lábaddal finoman mozgatod. A zongora egyre hangosabb, mintha te játszanál pusztán az akaratoddal.
-Milyen lehet ha valakinek az agya teljes kapacitással működik? Meg tud tenni olyan dolgokat, amiket egyébként nem?-kérdezem tőled, mert arra gondolok, néha olyan vagy, akár egy mindentudó istenség.
Erre te elmosolyodsz, és a karikák eltűnnek a szemed alól. Újra annak tűnsz, aki mindig is vagy a szememben.
-Tudod te milyen mindenhatónak lenni, Vörös.-szólsz szemrehányóan, és én tudom mire gondolsz.
Arra a haldokló kismadárra, aki a földön még mocorgott, miután a fészkéből kiesett. Nem segítettem neki. Nem voltam rá képes. És most mardos a bűntudat, hogy talán életben tarthattam volna.
-Jaj, dehogy! Láttál már fecskéket kiesni a fészkükből. Őket sem tudtad megmenteni. Vannak dolgok, amikért nem tehetsz már semmit.
Furcsa, hogy olykor a gondolataimban olvasol, de a te agyad olyan, mintha egy vastag betonfallal volna körülvéve.
Az elhagyatott raktárépület falaira pillantok, ahová még délelőtt szöktünk be. A festék néhány helyen mállóban van már, és ahogy jobbra fordítom a fejem, egy tenyérnyi helyen leszakad a vakolat, és egy fecske alakot vélek felfedezni a csupaszon hagyott falon.
A zongora átvált egy mélabúsabb, mélyebb dallamra, és már olyan hangos, hogy csak azért rimánkodom, a láthatatlan zongorista a lehető leghamarabb abbahagyja koncertjét.
Napszínű
Furcsa érzés annyira boldognak lenni, hogy az ember eszeveszetten zokog és kacag egyszerre. Anyám azt mondta, ő akkor sírt így, mikor megszülte egyik gyerekét a másik után. Azaz minket. Téged meg engem, Veronika, egyszerre hozott erre a világra.
A minap megkérdezték tőlem, nem tartok-e tőle, hogy skizofrén vagyok, te pedig csak egy elnyomott személyiség vagy.
De én tudom az igazat: hogy te végig itt voltál mellettem, lépkedtél az árnyékokban, és figyeltél. Most érett meg rá az idő, hogy előgyere, és bemutatkozzunk egymásnak.
Tegnap volt a névnapod. Te pedig tivornyázva ünnepeltél, és leráztad a válladról a figyelmeztetéseket, meg a foci vb eredményeit. Mindig szerettem volna olyan lenni, mint te, és akkor éreztem magam leginkább Veronikának, mikor repülhettem. Nem gondoltam másra, csak ahogyan az ígéret is szólt: a tenyeremen volt a világ, és azt képzeltem, bármit tehetnék vele. Akár gombóccá is gyúrhatnám, és bekebelezhetném, hogy bennem legyen.
Ahogy az apró, fehér repülő a magasba emelkedett velem, te odalentről integettél, és nevettél. Szinte hallottam, ahogy mondod: ,,Ezaz Vörös!"
Odalent a város házai úgy terültek el alattam, mint egy puha paplan. Néhány kék folt jelezte, hogy egy-egy tó, vagy folyó kanyarog alattam.
Aztán a tegnapi ünneplésed egyszer csak véget ért, és napszínű ruhádban hazaindultál hozzám. És ahogy a kerítésen ülve figyeltelek egy nagy, pöttyös esernyő alatt ülve, láttam, hogy mezítláb szaladsz, sarudat a kezedben lóbálód, miközben néhány másodperc alatt bőrig ázol. De csak nevettél, és mikor odaértél hozzám, kikaptad az ernyőt a kezemből, és a szélnek eresztetted.
Az pedig úgy szállt a viharban, miközben villámok cikáztak az égen, mintha Dorothy volna, az Ózból.
Sakk-matt
A város apró szökőkútja mellett ülünk egymással szemben. A vízpermet ránk hull, mint a nyári zápor, amit mindketten szeretünk. Kettőnk között a földön egy sakktábla fekszik, rajta már csak néhány bábu. Nekem már csak egy gyalogom van, a királyom, és a királynőm, meg egy futóm. A te oldaladon majdnem kétszer annyi bábu. Nem vagyok jó a kiszámított lépésekben, és ezt tudod is. Így néha szándékosan rosszul lépsz, csak hogy örüljek kicsit, amiért én is lekaphatok a fekete-fehér tábláról egy-egy figurádat.
Pedig tudom a titkod... Hogy minden alkalommal elvernél, ha nem hagynád néha magad.
Az emberek körülöttünk fagyit esznek, néhányan a szökőkút piszkos vizébe lógatják a lábukat, de minket senki nem zavar. Mintha ott sem lennénk. Ezért szeretjük ennyire ezt a helyet. Mert emberek között vagyunk, és mégsem.
-Veronika! Szeretsz egyedül lenni?
-Néha muszáj. Hogy átgondoljam az életet, meg felismerjem, kiben bízhatok, és kit kell félretolnom.
Bólintok, és várom, hogy lépj. Egyetlen mozdulattal megnyered a játékot. Ezek szerint meguntad. Mindig akkor vetsz neki véget, mikor már nem élvezed.
-Tudod mi lenne a jó, Vörös?
-Mi?
-Hogyha az embereket, azt a sok parasztot is úgy tudnám félrelökni, és leszedni a tábláról, ahogyan a te bábuidat szoktam.
-Azt hiszem, igazad van!-mondom, majd egy dobozba lassan beleszedegetjük a játék darabjait. Apámtól tanultam sakkozni, bár sosem tudtam igazán játszani. Túl sok dologra kell egyszerre figyelni.
Te, Veronika hirtelen felállsz, kontyba csavarod a hajadat, és lerúgod a piros tornacipőt, amit már lyukasra hordtál.
-Megígérted, hogy ezt egyszer megteszed, Vörös. Mivel eddig ezt elmulasztottad, ezért megteszem helyetted.-már nevetsz, miközben beleveted magad a szökőkút sekély vizébe. Egy idős házaspár felugrik a közeli padról, nehogy vizesek legyenek. Mások nevetve vesznek téged észre, miközben újból és újból lebuksz a víz alá.
Valóban, tényleg megígértem. De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem volna... Lerúgom a cipőmet...
A hátam mögött
Ülök egyenes háttal a hűvös földön, hátad az enyémnek vetve. Nem akarlak most látni, éppen úgy, ahogyan te sem engem. Hallom a légzésed, és ez megnyugtat, de ezt be nem vallanám neked semmiért,
Veronika. Ma nem tartottál velem az úton, hanem sajátot választottál. Meg is van erre a jogod, de mint ahogyan gyermekként is mondtam: ,,Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!"
És mikor még te is megszeged az ígéretedet, akkor az szíven üt. Hiszen ekkor eszembe jut, hogy akkor a többiektől mégis mit várjak?!
Előttem a lapos képernyőn néhány élet bontakozik ki lassan. Egy-egy házasság, terhesség, gyerekek... És szeretném neked elmondani, mennyire félek attól, hogy talán sosem lesz gyerekem, mert hát ugye sosem lehet tudni, mit szán az élet.
De makacsul hallgatok. Várom, hogy egy egyszerű szóval bocsánatot kérj. Ám a szobát csak a film hangjai töltik be. Peregnek le előttem a kockák, és a félelem, hogy macskás-néniként fogok horgolgatni évek múltán, nem valami léleksimogató gondolat.
Alig várom már hogy felém fordulj, szólj hozzám, és én is ezt tehessem. De most még nincs itt az ideje. Talán el kellene tűnnöd reggelig... hátha mindent elfelejtek, mire a Nap felkel.
Galacsinok
Egyesével tépkeded le a papírfecniket a falról. A post-it-ek már csaknem nagyobb helyet elfoglaltak, mint a portréid. Mindegyiken egy-egy tennivaló, amit ma el kellett intéznem. Nem jöhettél velem, de tudom, hogy gondoltál rám, hiszen máshogy nem is tehetnél... Nem engedném. Talán még fel is pofoználak, ha elfelejtenél akár csak egy pillanatra is.
-Újból terjeszkedhetek! Olyan vagyok, mint Napóleon!-ordítod, mikor az utolsóval is végzel. A földre dobod a többi mellé, de nem szólok, tudom, úgyis én szedem majd fel.
Úgy döntök feladom ma magam, és olyan leszek, mint te, Veronika. Szabad, és életerős, olyan ember, aki nem foglalkozik a holnappal, csak azzal a burokkal, amit a,,ma" köré von.
Az ajtónak dőlök, miközben kinyitok egy doboz sört, és habja a földre folyik. Te meg fogod az öcsénk öngyújtóját, meg a tőle lenyúlt füves cigit, és rágyújtasz. Nem vagy pedig az a füstölős típus.
Mindenütt papírgalacsinok hevernek, mint hullák a csatatéren.
-Legyőztem őket!
-Mondtam én!-újabb slukk. Nekem újabb korty.
De ahogy nézed a földet, és pásztázod a tetteid nyomát, egy galacsint felveszel, kisimítod, és az ágy fölé, a falra nyomod.
-Ezt tegyük vissza azért. Jó?-kérdezed csendben, és most komolyabb az arcod, mint amilyennek megszoktalak.
Bólintok. Nem nézem meg mi van rajta. Majd holnap. de furcsállom, hogy most te vagy a racionális.
Megint felveszel egyet, és a cigid parazsába tartod. Néhány másodperc után apró lánggal égni kezd.
-A többit gyújtsuk fel! Hagy égjen!
Az arcod visszaváltozik, és én nem i tudom hirtelen, hogy a komolyságod valódi volt-e.
,,Megjöttem Vörös!"-Veronika
Végre!
Egy nagy kartonlapra felírtam a neved, és most magam elé tartva figyelem, hogy özönlenek kifelé az emberek a kapuk mögül. Te vagy persze a legutolsó, aki elhagyja a gépet. Vígan nevetgélsz és beszélgetsz az egyik légiutas-kísérővel, fejeden a kis sapka, ami az egyenruhájuk része. Aztán észreveszel, és otthagyod újdonsült barátodat.
-Megjöttem Vörös!-mondod, és a nyakamba borulsz. Örülök, hogy éppen ugyanannyira hiányoztam neked, mint te nekem. Mikor végre elengedsz, a fejemre teszed a lenyúlt sapkát.
-Nézzenek oda, milyen jól áll!
Ekkor odaér mellénk a stewardess és nevetve megszólal.
-Veronika! Nem is mondta az úton, hogy van egy ikertestvére is!
-Mert nem is az. Ő én vagyok, ő meg én.
A nő felnevetett, mintha tudná, ritka, mikor téged komolyan kell venni. Nem is sejti, hogy most ilyen különleges perc volt ez.
Később, mikor már az autóban ülünk, és vezetsz, hajunkba belekap a szél, a nyakamból a kendőt csaknem kitépi, de nem szólok, hogy húzd fel az ablakot, mert mindig így utazunk, ha együtt megyünk valahová. De mikor le kellene fordulnod az utcánkba, nem teszed.
-Hová mész?
-Még nem tudom.-somolyogsz, és csutkára feltekered a rádiót, amiben valami gagyi sláger megy a nyárról, meg a szerelemről, ami olvadozik, akár a fagylalt.
Órákig csak gurulunk az aszfalton, aztán egy göröngyös, poros úton szántóföldek mellett haladunk el, ahol már térdig érő kukorica, és krumpli terem a napsütésben.
Végül megállsz, és ahogy kiszállunk, egy levendula-mezőt látok. Minden csupa illat, és szín, érzés, és kedvesség. A te kezed nyomát hordozza.
-Készítettem neked egy kis Olaszországot. Mit szólsz?
Nem kérdezek semmit, és nem is tudok válaszolni. Ismerlek már annyira, hogy ne keressek logikát abban, amit teszel, és ahogyan. Ha azt állítod, hogy a levendulák a te kezeid alatt nőttek gyönyörűvé, hát elhiszem.
Mert a mi szimbiózisunk, alteregó-létünk már csak ilyen.
Az 'alter'-tól távol
Hajnal van. A Nap sugarai rózsásan nyaldossák a látóhatár alját, de már jelentkeznek a munkaidőre. Körülöttem csak pislákolnak a fáklyák, amiket néhány órája gyújtottam meg. Te javában úton vagy, talán le is szállt a repülőd, és már nem láthatod a felhők fölött, hogyan is virrad új napra.Aztán légrobbanás éles moraja zavar fel, mint mostanában minden reggel. A szomszédos falu határában gyakorlatoznak. Az utcában talán rajtam kívül más már észre sem veszi, annyira megszokottá vált. Vállamon megigazítom a kockás pokrócot.
Kiloptam a mackódat a bőröndödből. Biztosan haragudni fogsz érte, mikor észreveszed, de nem akartam, hogy magaddal vidd. Így legalább biztosan hazatérsz, ha másért nem is, hát őérte. Már most hiányzik a te-fajta énem. Te vagy a legjobb alteregóm, amim csak volt eddigi életemben.
Ha most nem abban a korban élnénk, amelyikben, akkor levelet írnék neked, és a borítékba egy apró, lila, szárított kökörcsint tennék.
Ehelyett nézem a telefont, ahogy óráról órára egyre kisebb egységet mutat az akkumulátor-jelzés. Ilyen ez... Lassan minden régit eltemetünk magunk mögött, és helyette csak egy csupasz felszín marad, ami csak akkor lehetne rosszabb, ha sóval hintenénk be.
Ha most nem abban a korban élnénk, amelyikben, akkor levelet írnék neked, és a borítékba egy apró, lila, szárított kökörcsint tennék.
Ehelyett nézem a telefont, ahogy óráról órára egyre kisebb egységet mutat az akkumulátor-jelzés. Ilyen ez... Lassan minden régit eltemetünk magunk mögött, és helyette csak egy csupasz felszín marad, ami csak akkor lehetne rosszabb, ha sóval hintenénk be.
Nagy utazás
Egymás után pakolom be a kék bőröndbe a ruháidat, meg a nagy játékmackót, aminek már csak fél szeme van, és a nyakánál megszakadt a varrás. (Hébe-hóba vatelinnel hinti be a szobát, aztán neked vagy nekem meg újra vissza kell belé tömködni.)
Fájó szívvel nézlek, ahogy a vastag szőnyeg közepén ülsz sárga virágos nadrágodban, és az utazási prospektust lapozgatod. Nem vihetsz magaddal, tudom. És bármekkora is a bőrönd, nem is férnék bele... De akkor is. Nélküled kell majd eltengetnem valahogy azt a néhány napot, amíg te, Veronika Olaszországban sütteted a hasad. Annie olvasása közben támadt az ötleted, hogy te bizony el szeretnél utazni a ,,csizmára".
Én pedig nem akarlak megakadályozni ebben, láss csak világot! Nyisd tágra a szemed, aztán mesélj nekem el mindent, amit csak láttál, ízleltél vagy szagoltál!
-Hozzál nekem néhány gombolyag fonalat, meg valami erős bort is, ha már nem viszel magaddal!- duzzogok, de látom, nem veszed komolyan, hiszen mosolyogsz.
-Hozok, megígérem. És nem is tehetnék más, mert vagy százszor elismételted már, mióta kitaláltam ezt az utazást...
A nagy szalmakalapodat a holmidra teszem, és rázárom a bőröndöt. Alig bírom összezárni a zipzárat, de végül sikerül.
Lábujjaidon a vörös körömlakk már megszáradt, így felállsz, ledobod az asztalra a kis füzetkét.
-Bejárom Olaszországot! Meglátod, meg sem állok majd, amíg ott vagyok. Talán aludni meg enni sem fogok... Na jó egy pizzát talán... meg egy fagyit.
Odamegyek hozzád, és melléd állok. Elképzelem, hogy nem vagy tőlem különálló személy, hanem ugyanúgy bennem vagy, a részem vagy, mint hajdanán, és együtt utazhatunk országokon keresztül. Jó lenne!
-Várni foglak! Csak aztán el ne keveredj a szőlőtövek között!
Szempárok a falakon
A grafitceruza forgácsai árván hevertek az asztal alatt, míg ma reggel ki nem sepertem őket. Nem tűrtem a rendetlenségüket, amit rebelliójukkal okoztak.
-Veronika, igazán abbahagyhatnád a rajzolást, már tele vannak a falak portrékkal!-fordulok hozzád, mert kicsit idegesítenek a papírlapokról visszanéző élettelen szempárok. Egyfolytában figyelnek. Vannak köztük ismerősök, régi barátok, családtagok, és szomszédok. Na meg megannyi idegen, akit csak kedvtelésből szerettél volna megörökíteni.
-Igen, azt hiszem igazad van!-mondod, de nem hagyod abba a satírozást a kezeid alatt alakuló képen.
A szememből dühösen kifújok egy elkóborolt tincset.
-Néha az agyamra mész.... tudod?
-Már hogyne tudnám! -nevetsz fel, és lesepred magadról a radírmaradványokat a földre és a szőnyegre.
Miközben újra takarítani kezdek, kinézek az ablakon. Az utcán a házak földig rombolva, néhány füstölgő rom, meg pár kóborló ember van ebben az utópisztikus világban. Én meg rád nézek, ahogy a papír felé görnyedsz, és örülök, hogy itt vagy, még ha bosszantasz is.
Bekapcsolom a régi régi gramofont, mert nem bírom elviselni, a csendet. A maszatolásod elvegyül a halk zenével, és már nem vagyok rád dühös.
Hálás vagyok.
Papírhajók
-Hajtsd be az éleket! Ez az!
Körmöddel végigsimítod az utolsó hajtást is, és a vízre bocsájtod a színes lila papírból készült hajódat. Néhány már úszik a víz felszínén. Egy-kettő már félig elsüllyedt, elázva billeg jobbra-balra.
A tó felszíne rebeg, mintha egy nagy, átlátszó, szerelmes szív lenne. A szél felborzolja körülötte a nádat, mintha egy hosszú érrendszer volna, ami a szerveket védve végzi a munkáját.
Te újabb lapot veszel elő, combodon hajtod szabályosra. Most a napozóágy valahol egy bokor mélyén pihen. Összeért az utunk ennek a tónak a partján, bár látom, hamarosan újra indulnunk kell. Ám addig pihenve nézzük a finom hullámokat és fodrokat, az elsüllyedő papírhajókat.
-Figyelj, gondoltam valamire!-mondod, és nagy táskádból elő is húzol egy piros alkoholos filcet. A még négyszögletű lapra szavakat írsz. Nem tudom elolvasni, hogy miket, csak miután hajót hajtasz belőle. A betűk olyan szavakat alkotnak, amiket most el kell engedned neked is meg nekem is, Veronika. De a te neved nem szerepel rajta, így megnyugszom, hogy még nem kell elengedjelek. Újabb papírt veszek elő, és már tanítalak is ezúttal apró darukat, és sárkányokat hajtani.
Alteregóim
,,Meztelenül kakaót inni, beforogni a világot, szirmokat dobni a lángokba, táncot járni parázságyon."
Néhányszor körbejárom a fát, amit a saját kezemmel alakítottam tökéletes gömb formára. A nagy metszőolló már pihenve tárja szét lábait a puha pázsiton. A munkája a végéhez ért.
Te egy napozóágyon fekszel, tenyereid az ég felé néznek, szemeidet hatalmas napszemüveggel takarod el. A szalmakalapodat most bent hagytad a ház hűvös mélabújában, így hajad koronaként terül szét alattad. Hasadon egy könyv pihen, én meg felkuncogok, mert elképzelem, hogy mikor felocsúdsz ebből a morbid napozás-imádatodból, majd ott lesz a hasadon a nagy fehér folt amit Frei Tamás írása hagyott.
Furcsa alteregói vagyunk egymásnak. Én a szabályos alakzatokat kedvelem, te meg a magad szétcsúszásával az élet szeretetét hirdeted. Jók vagyunk mi így összefolyva. Vagy nem?
-Talán a te neved lehetne Veronika.-fordulok hozzád.
Te kinézel a lencsék alól, és húzol egyet vöröses szemöldöködön.
-Felőlem aztán Gregor is lehetek, csak a Nap érjen!
Újból felnevetek, és végignézek először a te idáig vezető utadon, majd a sajátomon. A kettő valahol a távolban összeér, tudom, és az eleje is ugyanott kezdődött hajdanán. De az enyémet szögletes cserjék, határozott egyenes vonalak alkotják a pázsit egyenletesen nyírva az út mellett...
A tiéd meg?
A gaz mindent benőtt már, csak halványan látszik az ösvény girbegurva iránya. Az egészet vadvirágok nőtték be, a fákon madarak ülnek. De látszik néhány nyom, amit meztelen talpad hagyott, meg a napozóágy lábai.
-Menjünk tovább!-mondom.
Felveszem az ollómat, ami ha élne, talán felsóhajtana, te meg összecsapod a napozóágyat, felnézel az égre, és visszaszaladsz a kalapért a házba.
-Csak mert esni fog.-magyarázkodsz könnyedén, a hónod alá csapod a holmijaidat, és tovább indulunk.
Még néhány lépés előre. Talán holnap ismét egy úton megyünk majd.
